|
Movie SS3
2011.10.06. 22:17
Part 3
Tay megindult felé, mindenki döbbenetére. Nővére hiába kiabálta a nevét, a fiúcska nem fordult meg.
- Már vártalak. –hangzott tőle.
- Késtem, igaz? Sajnálom. –mosolyodott el.
- Te akaratos, szánalmas kis senki. –fordult a lány ahhoz, aki ugyanúgy néz ki mint ő.
- Hogy.. hogy mered! –szűrte összeszorított fogai mögül.
- Már akkor tudtam, hogy nem fogsz nyugton maradni. –mosolyodott el durván, hidegen.
[ - Nővérem... –nézett ijedten a kislány a másikra.
A lány minden ízében remegett, száját már véresre rágta, szemeit nem merte lehunyni, megállás nélkül, sietve durmolta: Sajnálom-sajnálom-sajnálom... –és lassan a vízbe merítette a lábát.
A második felfogta, hogy ikertestvére távozni készül, sikítva kapta el a karját: - Ne! Ne tedd ezt! Kérlek, szépen kérlek Seimei, ne tedd ezt! Ne hagyj itt! Nem hagyhatsz itt!!
- Sajnálom-sajnálom-sajnálom! –mondta, egyre csak mondta, ahogyan egyre beljebb haladt. Húga hiába sírt, hiába könyörgött, a lány lassan elmerült, csupán annyit ért el, hogy a lassan kicsúszó csuklót megsebezte körmeivel. És ezután ő ott maradt, átsikítva, átsírva, átkönyörögve az éjszakát. És mikor eljött a hajnal... ő bosszút esküdött. ]
- Talán, ha nem pont ők lennének a kiválasztottak... mindent próbálnak helyesen betelljesíteni... de ismerem őket. Semmiért és senkiért nem fognak a saját testvérüknek rontani! –ahogy ezt Tay kimondta, a csapat nagyrésze meghökkent. Szóval tényleg... tényleg azt várják, hogy harcoljanak a vérük ellen?
- Tévedsz. –hajtotta le a fejét.
- Nem, nem tévedek! Ők igazán nem olyanok, szeretik egymást, és... –kezdte fellelkesülve, de belé fagyott a szó. Kikerekedett szemekkel meredt a földön könyökére támaszkodó Aysiro-ra, aki szaporábban vette a levegőt mint valaha. Unokanővére felette állt, a kezében erősen markolva kardját.
- A-Ayumi... –szólította meg óvatosan. Ayumi nehézkesen vette a levegőt, szinte fájt neki, a szemét pedig csípte, hogy bekönnyesedett.
- Már régóta... régóta meg akartam ezt tenni! –szúrt volna a vállába, de hírtelen egy másik kardnak ütközött pengéje. Egy másik sötétben járó, Yoru térdelt Aysiro előtt immáron. Egyik kezével engedett, amíg intett a srácnak, hogy másszon ki alóluk, majd miután ez megtörtént, kiegyenesedett.
- Ayumi ne. Pont ez a cél. Össze akarod ereszteni Abel-t és Caine-t? –nézett a lányra. Ayumi lehajtotta a fejét, lassan közelebb lépett Yoru-hoz.
- Miért? Miért hagyott el minket? Túlléptem azon, hogy valószínűleg soha többé nem láthatjuk, erre kiderül, hogy a másik unokatestvéremmel tartja a kapcsolatot... MIÉRT?! –kapta fel ideges, könnyes tekintetét a kérdésnél, Yoru nagyot nyelve hátra lépett egyet. Ayumi ismét lehajtotta a fejét, megállt a fiú előtt pár centivel.
- Hé, Yoru... szerinted ha megölnéd Raven-t, Arisa szomorú lenne?
A fiú annyira meghökkent, hogy a száját is eltátotta, szíve még hevesebben kezdett dobogni. A lány elsétált mellette, majd Aysiro-nak rontott, aki addigra már tiszta energiából kéken izzó kardot formált.
Yoru remegve fordult húga felé.
- Ha megölném Raven-t, szomorú lennél?
- Mi? Hogy kérdezhetsz ilyet!!
- Arisa, most őszintén kell válaszolnod!
A lány nem tudott mit kezdeni a fiú riadt tekintetével. De tudta, mit kell tennie. Suttogta a kardja nevét, amely lassan jelent meg a kezében.
- Ha nem akarok válaszolni, el kell szórakoznunk egymással egy darabig, igaz? –mosolygott szomorúan.
És amikor egymásnak rontottak volna, Arisa Rose-al, Yoru Dereck-el találta magát szemben.
- Nem, ne csináljátok! Persze, hogy ezt várják tőlünk, hogy telljesen szétszakadjunk! Ayumi könnyen belement a harcba, de nektek nem kell, ti jó testvérek vagytok! –kiáltotta el magát haragosan Dereck.
- Csak addig akarjuk elhúzni, amíg kitaláljuk mi legyen. –válaszolt neki Yoru halkan.
- Most ezt érzitek, de ha tovább küzdötök... –ám mielőtt Rose befejezhette volna, Arisa durván félrelökte. Rose odakiáltott az öccsének, hogy bukjon le, nehogy a lány megvágja. Nem volt más választásuk, hagyták őket is küzdeni.
Egy darabig úgy tűnt, egyformán küzdenek, ám Arisa egyre erősebben, és erősebben támadott.
- Hé, Arisa, ne ilyen durván.
- Ezt azért kapod, amiért feltetted azt a hülye kérdést! –szólt keményen, és kirúgta testvére lábát, az nagyot nyekkent a földön. Arisa a lábával lenyomta a fiú mellkasát. – Persze, hogy szomorú lennék! Szeretem azt a hülyét, ahogy téged is! Talán nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk... de már egy család vagyunk! Kénytelen-kelletlen meg kellett szeretnem! És megtörtént! És ha te ennyire hülye vagy, hogy ezt nem vetted észre, akkor ezt megérdemelted! Ezt pedig azért kapod, mert nem vetted észre, hogy én szerelmes voltam beléd! –az utolsó mondatot kiáltotta, kissé visszafogottabban, de mégis arcon rúgta Yoru-t, majd arrább állt, és felszólította, hogy álljon fel a földről. A fiú viszont annyira le volt döbbenve, hogy mozdulni sem mert.
- Felőlem. Nekem mindegy, hogy ott maradsz-e vagy sem. Ezt azért fogod kapni... mert mindig te voltál az erősebb, akinek védenie kell a kishúgát... pedig vagyok annyira erős mint te, csak te soha nem figyeltél rám eléggé ahhoz, hogy észre vedd ezt! –és ismét neki ugrott, ám most a fiú is felállt, hogy tudjon védekezni.
És Arisa végre elkezdett kiadni magából mindent, ami huszonegy év alatt nyomta a szívét.
Rose a földön térdelt, hosszú haját fújta a szél. Maga elé dobta a kardját, és csak nézte. Megijedt, amikor Dereck keze a hideg vállára nyugodott, felkapta a tekintetét rá. A fiatalabb leguggolt hozzá, a szemébe nézett, és elmosolyodott: - Aznap, mikor megtaláltalak, nem hittem volna, hogy ennyire meg fog változni az életem. Sok mindent éltünk meg együtt... idő közben pedig... telljesen a nővéremmé váltál. Bevallom őszintén, amikor találkoztunk Arashi-ékkal, nagyon féltékeny lettem rá. –itt elnevette magát- De az igazság az... hogy nem tudnék már nélkületek élni. Arashi is... te is... még így is, hogy igazából semmi kapcsolat nincs köztünk... szó-óval, csak azt akarom mondani, hogy... hát, köszönöm. Köszönöm, hogy a testvéreimnek hívhatlak titeket. – Rose nem válaszolt, csak magához ölelte öccsét.
- MI? Miért nem harcolnak?!
- Seimei... –suttogta Tei.
- Hát nem érted? Egymásnak kellene ugraniuk, hogy végre eldőljön minden!
~Most kénytelen leszek végezni velük, pedig Light nagy veszteséget jelent... –és ezzel a szellem felemelte a kezét. Más szellemek tűntek fel hírtelen, akik, Rose és Dereck döbbenetére, a tudatuknál voltak, mégis rájuk rontottak. És ha ez nem lett volna elég, tudat nélküli szellemek is gyülekezni kezdtek feléjük. Ám néhány inkább Tai-hoz indult, a kisfiú remegni kezdett.
- Ne haragudj, de meg kell védenelek téged! –szólt a mellette álló lányszellem, majd testvérére nézett felemelt kézzel. Az bólintott, ugyancsak felemelte kezét, majd a levegőbe hasítottak. A levegőbe, ez mégis ketté választotta a földet.
- Arisa, nézd! –kiáltott még mindig szidalmazó, ám lassan lenyugodó húgára Yoru, amikor meglátta Rose-kat. A lány szó nélkül futott oda hozzájuk segíteni, de mikor odaért ugyanúgy szidalmazta bátyját, csak most nem őt püfölte. A fiú pedig egyszerűen csak örült annak, hogy végre nem húgával kell viaskodnia.
Amikor Ayumi majdnem belevágta a kardját unokatestvérébe, akkor vált ketté a föld. És Ayko amikor megpróbált kitérni beleesett. Még hallotta unokanővére hangját, ahogy a nevét kiáltja, erre zárta szorosan össze a szemeit. Ám mikor erős fogást érzett a csuklóján, és hírtelen hatalmas fájdalmat a vállában, kinyitotta szemeit. Ayumi mindkét kezével szorította a fiút, hogy le ne essen. A srác először csak értetlenül pislogott rá, ám mikor észre vette, hogy a lánynak fáj az erőlködés, és kissé csúszik is, észbe kapott.
- Ayumi engedd el a kezem!
- Nem... nem! –sírta el magát, mert tudta, miért kéri a fiú.
- Engedj már! Igaz amit mondtál! Megkereshettelek volna, de nem tettem. Tudom, tudjuk, hogy ha ott vagyok neked, akkor minden könnyebb lett volna! Vezekelek neked, engedj el!
A lány ismét előrébb csúszott, keze erőtelljesen remegett, és az egész testét rázta már a sírás, de még mindig fogta a fiút.
- Azt akartam hogy szenvedj! Bárcsak... bárcsak te is érezted volna azt a fájdalmat, amit én! Miért... miért nem kellettem neked?! –ezután a többi társához fordult- Valaki! Valaki segítsen, nagyon csúszom!
Dereck hagyta ott a harcot, ledobta magát Ayumi mellé, és húzni kezdte ő is a fiút.
Már majdnem kint volt, amikor szellemek támadtak rájuk, Ayumi és Dereck hátába vájtak, és Dereck érezte, hogy az egyik olyan szinten belé is rúgott, hogy előre bukva zuhanni kezdett. Ám ekkorra már nem látott, elvesztette az eszméletét.
Rose keze egyre jobban csúszott, pedig már körmeit is belevájta öccse kezébe, aki erre ébredt, fel-felszisszent, de elkezdte próbálni tartani magát, a sérüléséhez képest elég sikeresen.
- Ro-Rosei... –ejtette nehezen a nevét.
- Semmi baj, Deri. Semmi baj... a többiek fedeznek... te csak azon legyél most, hogy valahogy felhúzzalak. –ejtette megbicsaklott hanggal, kissé könnyes szemekkel. Nem akart testvére előtt kétségbe esettnek látszani, hisz tudta, hogy nem tudja majd felhúzni, és most segítséget sem tud kérni, hisz rengeteg az ellenség.
Valaki hírtelen mellé sietett, és úgyszintén megragadta a fiút.
- ARASHI! –kiáltott a két fiatalabb egyszerre.
- Tudtam, hogy nem hagyhatlak egyedül titeket! –válaszolt, és még erősebben húzta a fiút, így végre sikerült felkapaszkodnia telljesen. Kimerülten bújt nővére ölelő karjaiba, akit Arashi fogott át.
Yoru és Arisa hiába próbálkoztak, a támadások minden oldalról jöttek. Yoru annyira azzal volt elfoglalva, hogy húgát védje, hogy nem vette észre, felé tart egy tudat nélküli szellem.
Már csak arra volt ideje hogy behunyja a szemeit... de hiába várta az égető fájdalmat, ezért mégis kinyitotta. Döbbenten nézte unokatestvérét, aki most ugyanúgy vette védelmébe, mint előbb Yoru Arisa-t.
- Segíthetnél ám, ha abbahagytad a csodálkozást. –vetette oda hozzá egy gonosz vigyorral. Yoru megrázta a fejét és harcolt tovább.
Ayumi az ujját próbálgatta behajlítani, közben érezte, hogy valami meleg borul hideg testére.
- Ayko? –nézett rá döbbenten, amikor a fiú, egy szál pólóban immáron, elé térdelt harci állásban.
- Igen?
- Mi... mi történt?
- Ha? Nem emlékszel? Pedig magadnál voltál! Én csak azt tudom mondani amikor már jelen voltam. Sikerült Dereck-el annyira felhúznotok Aysiro-t, hogy már magátol is fel tudott kúszni. Egyből odarohantam, hogy segítsek én is, de a kezembe adott és azt mondta maradjak melletted.
Ayumi oldalra fordította tekintetét. Fiatalabbik unokaöccséből már jóformán ömlött a vér, de még mindig küzdött, és látszott rajta, hogy nem is fogja abba hagyni, amíg őket telljes biztonságban nem tudja.
- Hogy van? –nézett húgára Arashi, félig ájult öccsével kapcsolatban.
- Nem jól. Ennie kellene. –szorította még jobban magához.
- Te nem adhatsz neki, így is sok vért vesztettél.
- Az egyik legjobb harcos vagy közülünk, nem engedhetem a többiek védelmére hivatkozva, hogy legyengülj! –nézett rá könnyes szemekkel.
- Én nagyon is jól vagyok, annyit kap amennyi csak kell neki. –vágta csípőre valaki az egyik kezét, a másikkal a mellette lévő lányt szorította magához, és bevágott egy szexi mosolyt.
A két idősebbik Kiwadoi pedig hírtelen nem hitt a szemének.
- Kaito... Mijuni... –ejtette halkan Rose a nevüket.
- Mi az, testvér-buli van és minket kihagynátok? Szép, mondhatom! –elégedtelnkedett viccesen Mijuni. Kaito leereszkedett a fehér hajú lányhoz, és átvette tőle annak öccsét.
Pár perc telt el, Arashi, Rose, és Mijuni csak bámulta a két fiút.
- Na? –szólalt meg Mijuni.
- Szóval... ezt hogy is kell?-.-’’
Erre mind a hárman kiadtak egy „Ouch!!”-hangot.
- Dugj az orra alá valami véreset, hogy felkeljen a szagra. Aztán beindul! –világosította fel Arashi- Hogy kerültök ti ide?
- Hát nem úgy, ahogy ti, hogy már nagyon aggódtatok a testvéreitekért és elindultatok. –válaszolt az idősebb Nishige, miközben finoman Rose karjához ért, hogy vért vegyen le róla, elnézést kérve persze.
- Rewrite küldött minket. –mosolyogtt Mijuni Rose-ra, aki meghökkent, ezért folytatta- Átjött, mert nagyon aggódott értetek, hiába mondtuk neki, hogy Arashi, Raven, és Ayko már elindult hozzátok. Ő szeretett volna jönni, de mivel nincs testvére, így addig kérlelt minket, amíg végül ide siettünk.
- És ahogy látom jól tette, hogy rábeszélt minket. –és amikor ezt Kaito kimondta, Dereck szemei azonnal kipattantak, és a fiú nyakába vájta a fogait, aki annyira meglepődött a hírtelen fájdalomtól, hogy felkiáltott.
- Rose maradj itt Kaito-ékkal, Mijuni mi indulunk. –vezényelt Arashi, a lány örömmel bólintott, élvezte, hogy Arashi úgymond most rá számít a legjobban.
Ahogy elhaladtak Ayko-ék előtt, Ayumi nehezen felült.
- Ayu? –nézett rá ijedten Ayko.
- Vigyél oda Kaito-ékhoz, hogy ne neked kelljen rám figyelned, hogy segíthess a többieknek.
- De Ayu, én szeretnék rád vi...
- Nem. –szakította meg- Ők is... ők is tudnak rám vigyázni. Azt kell néznem mi jó a többieknek!
~ Ha valamit megtanultam Rewrite-tól... azalatt, amíg még csak egy közönséges kis Fényben járónak tekintettem... az az volt, hogy előbb el kell rendeznünk a magunk körött levőket... és csak azután jöhet minden más.
Ayko bólintott, és telljesítette a lány kérését.
- Seimei... miért? Miért kellett, hogy így legyen? Miért nem intézhették el együtt? Nézd... sebekkel ártottak egymásnak... és nem csak a testüket sebezték...
- Halgass! –szólt keményen a lány Tei-re, majd futni kezdett az ikertestvére felé. Ám mielőtt nekirohanhatott volna telljes erejéből, Tay elé állt, így ővele bukott fel. Tei felsikított, és ő is megindult.
- Tay! Tay, jól vagy? –rántotta fel a másik iker a legkisebbet.
- Hozzá ne merj érni, Shukumei! –kiáltott Tei rá, miközben ő is felsegítette a még földön levőt.
- Rendezzük le, végleg! –emelte fel mindkét kezét, nem is törődve Tei-vel. A másik bólintott, és ő is úgy tett. Kettejük között hírtelen felélénkült a szél.
- Tei azonnal mennünk kell! –szólt Tay a lányra, aki eddigre már túlságosan megviselt volt. Tay megfogta a kezét és húzni kezdte magával.
- Ennyi éven át készülni a bosszúra. Nevetséges vagy! Maradnod kellett volna ott, ahol vagy! –szólt az idősebbik, majd energianyalábból kardot formált. A másik is így tett, egymásnak rontottak.
~ Bárcsak... bárcsak ne ugráltál volna. Bárcsak megmaradtál volna a helyeden. Tudom, hogy utálsz engem... hogy haragszol rám. És azt is tudom, hogy lehetett volna más választásom. Melletted is maradhattam volna... vétkes vagyok. Sajnos senki nem értette meg, hogy ez nem csak a te hibád... én is... ugyanúgy benne vagyok, mint te. De már nem változtathatunk a múlton... az lesz a legjobb, ha előbb végzek veled, utána magammal!
Ám ekkor éles szúrást érzett az oldalában. A vele szemben álló ugyanúgy meg volt ijedve mint ő, de csak egy pillanatig, aztán még mélyebbre szúrta a kardot.
Tekintetét annyira lefoglalta, hogy minél lassabban mártsa bele testvérébe kardját, hogy észre sem vette, amikor a legkisebb mögé lopakodva a hátába szúrta Rose kardját. Felsikoltott, majd arább lépegetett.
Tay ezután Tei-t közelebb ráncigálva, a lány kezeire szorította a kardot, és nem törődve a könyörgő sírással, a másikba szúrta a kardot ugyanúgy.
Az ártó lényeket mintha a két seb beszippaontotta volna, semmisültek meg.
- Sose lesz vége? –szűrte Tay a fogai között.
~ Amíg egyikünkben él a gyűlölet, addig nem. –ezt a fejében hallotta Ayumi hangján, döbbenten fordult a lány felé.
- Ayumi? –kérdezett rá halkan, Tei felé fordult.
~ Jobb lesz, ha ide jöttök. Gyorsan!
Tay megfogta Tei karját és ismét magával rántotta.
- Seimei... –ejtette sírva a kisebbik iker, ahogy a földre rogyott. A másik a térdeire esett, próbált közelebb kúszni hozzá. A támadó szellemek hírtelen semmivé lettek.
Tei nem értette, miért ejti saját nevét a lány. De Ayumi már igen.
- Shukumei... –szólt a másik, mikor végre elég közel ért hozzá.
- A lány, akit mi Seimei-ként ismertünk... nem ő az. –suttogta Ayumi, Tei telljesen összezavarodva nézett rá.
- Seimei... én csak... látni szerettem volna azt, amit te.
- Ccsss... most nem kell beszélned. –sírta el ő is magát, megfogta a lány kezét.
- Én is csak... látni akartam... érezni...
- Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! –úgy tűnt a végtelenségig mondta ezt az egy szót, és közben észre sem vette, hogy az, akinek szánja, már rég nem hallhatja.
Tay megkereste Rose kardját, és feléjük vette az irányt.
- Sajnálom, Seimei. Meg kell tennem. –nézett rá kegyetlenül. Ő elengedte a kis kezet, és felállt. Tay intett Ayumi-nak, aki nehezen felállt, elutasítva minden segítséget. Odabotorkált Tay-ékhoz, kezét ugyanúgy a kardra fonta, mint a fiú. Ő is, Seimei is, szorosan összezárták a szemüket, Tay viszont gyilkos pillantást mérve a lányra, erősen a szívébe döfte a kardot.
Egy halk sikoly. Ennyi volt.
Kivilágosodott. A testvérek mind az óceánnál álltak, lehajtott fejjel egy perces néma csendben adtak tiszteletet. Lejárta után Ayumi a kisfiú kezére tette a vállát, aki Shukumei-t tartotta karjaiban.
- Biztos, hogy ezt akarod? –a fiú elgondolkodott, majd bólintott, és megindult az óceánba.
Mikor már neki derékig ért, lassan ránézett a lányra. Szemeit elhagyta néhány könnycsepp.
- Nem szeretett volna mást... csak látni a víz kékjét... érezni az illatát... bárcsak... bárcsak ne így akartad volna megoldani... Shukumei, vagy Seimei... mindegy, hogy a saját nevedet, vagy a testvéredét használtad... mert a barátomnak hívhattalak. –és ezzel leengedte a lány testét a vízbe. És mikor az arcát is telljesen befette a víz, egy erősebb hullám örökre elmosta.
Egészen estig maradtak ott, hogy végre mindegyik testvérpár megbeszélhesse a történteket, elmondhassa ami nyomta őket, és megérthessék társukat, közben próbálták felfogni a történteket. És amikor úgy tűnt, nem végeztek bár, de már nagyon kimerültek voltak, elindultak haza.
- Tulajdonképen... mi volt ez az egész? –tette fel Tei a kérdést.
- Olyasmik voltak mint Levo... igaz? –nézett Rose szomorúan Tay-ra, aki bólintott.
- Csak az egyikük. Csak Shukumei. Elkeseredett lélek, aki megérdemelhette volna, hogy a földön járjon, mégsem tehette meg. Kegyetlen a sors.
- De ha csak ő volt ilyen, te miért... miért végeztél Seimei-el? –kérdezett ismét Tei, most félénken. Tay csak lehajtotta a fejét. Ayumi ismét a vállára tette a kezét.
- Ugyanúgy mint Levo, amíg Shukumei nem nyugodott, nem távozhatott békével örökre. Nem nyugodott volna addig, amíg az Abel-je életben van. –Aysiro-ra nézett, aki ugyancsak lassan bólintott.
Csendesen haladtak tovább, amikor Yoru megállt.
- Ne haragudjatok, de én innentől magatokra hagylak. –intett egyet.
- Nem jösz velünk? –nézett rá húga és Ayko.
- Nem, menjetek nyugodtan. Nekem még el kell intéznem valamit.
A szerelmespár bólintott, majd a kiscsapat, Yoru nélkül, ismét megindult.
Csengettek, Rewrite félbe hagyta a macskája piszkálgatását hogy ajtót nyithasson. Rámosolygott az előtte álló Yoru-ra, aki ezt viszonozta.
- Lekésted a vacsorát.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
