Amikor már látták az autópályát a két szellemlánykát Tay visszahúzta a kezüknél, míg a Secuutus-ok tovább haladtak.
- Most nem mehetünk.
- Miért? Az én barátaim is! –háborodott fel Tei.
- Ez most nem ilyen egyszerű, Tei. Ez most egyedül a kiválasztottakra tartozik. –nézett fel az égre.

Real megszakította a futást egyszer, nekitámaszkodott egy fának és hányt. Már régóta émelygett, de nem hitte, hogy hányni is fog. Mikor jobban lett ismét elindult. Kicsit később erős köhögés jött rá, ismét később érezte, hogy a lábai zsibbadnak. Minél jobban telt az idő, egyre rosszabbul volt. Erősen fázott már egy ideje, amikor ismét megállt hányni, ezúttal vér is jött, kissé megijedt. Megijedt, de nem állt le, viszont lassítania kellett, mert egyre jobban szédült.

Ahogy Aysiro-ék olyan helyre értek, ahol már több civilizáció volt, egyből elkezdett fülkét keresni. Nem sokkal később talált is.
- Kinél van pénz? –kapott észbe hírtelen. Igaz is... van valakinél egyáltalán? Hiszen eddig nem kellett.
Megnyugvására Cheza nyújtotta neki az aprót.
- Ayko. –mondta a nevét a fiú, amikor beleszólt.
- Aysiro vagyok, fel kellene szedned!
- Mi? Jól vagy? Zaklatott a hangod!
- Tudod hol tettél ki a múltkor?
- Hát, talán odatalálok.
- Ott leszek, és még néhányan, majd mindent elmagyarázok! Blair-Ishiko azt kérte szóljak Ayumi-nak, hogy szóljon neki, hogy ott fogja várni.
- Mi? Ezt nem értem. Vagyis, csak a felét.
- Csak segíts! –és ahogy ezt kimondta a vonal süket lett. Erősen, indulatból rávágta a telefont a kagylóra, percek után csüggedten jött ki a fülkéből, a többiek aggódva, tág szemekkel meredtek rá.
- Én megtettem mindent amit tudtam. –vont vállat, és megindult. A többiek némán követték. Nem tudták mennyit mehettek, amikor Aysiro egyszer csak leült. Igen, ha minden jól alakul, Ayko ide fog jönni értük. Kokoa elé sétált, térdre ereszkedett.
- És most? –kérdezte lágyan, egyik kezét a fiú lábára téve.
- Most várunk. Sajnálom.
- Mit sajnálsz?
- Hogy többet nem tehetek értetek. –tette a kezét a lány arcára. Kokoa elvette a kezét a lábáról, helyette a vállára helyezte, hogy közelebb húzhassa magához, és csókot adott neki. A fiú szemei először kitágultak ugyan, de Kokoa sokáig tartotta ott száját, Aysiro is lassan lehunyta a szemeit, karjaival átfogta a lányt.

Real fától fának támaszkodott. Már nem volt képes futni. Látása túlságosan elhomályosult, lábai túlságosan zsibbadtak, és erősen szédelgett, úgy érezte mindent kihányt már magából amit csak lehetett, amiatt könnyezett a szeme, és ez csípte is. Mindene fájt, főleg a háta és a torka a köhögéstől. A fák egyre távolodtak egymástól. Egy ideig bevált az a taktika, hogy megpihen kicsit, majd gyorsan odafut a másik fához és ott is, de végül elesett. Pont ezért futott, mert tudta, egyszer essen el, és többet nem tud majd felállni. Egy ideig próbálkozott vele ugyan, de belátta, igaza volt. Négykézláb haladt tovább, de nem zavarta túlságosan, mert már egyre közelebb látta maga előtt a tisztást. De megállt ismét, hogy hánnyon. Víz és vér jött már csak. Nem érdekelte, azonnal haladt tovább.
Mire végre úgy érezte jó helyen van, már csak a felsőtestével tudott kúszni. Halkan sírni kezdett és nevetni.
- Levo... Levo, hallasz engem? Sikerült. Aysiro most viszi el őket a többiekhez. Sikerült. –lehunyta a szemeit.
~ Milyen törékeny is az emberi test valójában... –gondolta.
Érezte, hogy a hideg enyhül. Mikor ismét kinyitotta a szemét megint csak a fehér kimono volt rajta, fehérség vette körül. Előtte a kicsi Levo állt, az egyik szeme fekete volt.
- Sikerült? –kérdezte reménykedve.
- Igen! –mondta boldogan és átölelte.
- Az erőd elhagyott, mint Secuutus.
- Ez annak a jele, hogy készen állok, ugye? –mondta kicsit szomorkásabban.
- Igen. Készen állsz betölteni Haru és Ame végzetét. Ne legyél szomorú. Már mondtam, egyikünk sem tehet arról, hogy így történt. Ha én megszületek, egy újabb generáción keresztül nem jött volna el Light, és ki tudja, eljött-e volna egyáltalán. Annyit tehetsz értem, hogy nem fogsz elfelejteni, és akkor úgy veszem, hogy nem szegted meg az esküdet, amit egykoron tettél.
- Nem felejtelek el. –ölelte át.
Levo is, a másik szeme sötétedni kezdett, míg Real szemei barnulni.
- Ébredned kell. –jött ki az ölelésből.
- Igen... igen, tudom, de... –ám végül csak lehajtotta a fejét.
- Vannak nehéz, és könnyű pillanatok. Ez most egy nehezebb. De ezután egy könnyebb jön. –mondta neki, és alakja egyre halványodni kezdett.
- Te se felejts el engem! –kapta el a csuklóját hírtelen, térdre rogyott.
- Nem foglak. –puszilta meg a homlokát, Real lehunyta a szemeit. De még mielőtt telljesen lecsukódott volna, egy ismerős hang sikított. Mikor kinyitotta egycsapásra szűnt meg minden, az eső pedig eleredt. Maga elé emelte kezeit, még most is a fehér kimono volt rajta. Az ég felé emelte arcát, élvezte, hogy eláraszták az esőcseppek.

Aysiro szorosan ölelte magához Kokoa-t, aki most az ölében ült, az ő pulcsija volt rajta.
Cheza-n és Chishi-n a másik kettő, Haji-n és Raven-en is az a pulcsi, amit Ayko küldött. Fények törtek fel, ők pedig felálltak.
Ayumi szállt ki egy eléggé nagy autóból, odarohant unokatestvéréhez, mire Kokoa arrább lépett. Ayumi maga sem tudta miért rohant. Egyszerűen annyira szánni valónak látta most, csurom vizesen, megtörten, fáradtan, aggódva, hogy nem tehetett mást.
Ayko is kiszállt, ő átfogta a fiút, és Ayumi-t is hozzá húzta.
- Jól vagy? –távolodott el a legalacsonyabb Hamano, majd Ayko.
- Jól. Átadtad az üzenetet?
- Át. Ayko mindent elmondott nekem idefelé.
Aysiro Kokoa felé biccentett, hogy jöjjön közelebb, amikor az telljesítette egyből átfogta a derekát.
- Szóval ők a Secuutus-ok. –nézett végig a csurom vizes, szomorú tekintetű társaságon.
- Igen.
- Ki a vezető?
Raven előre lépett, Ayumi csípőre vágta a kezét: - Jó vezető csakis nő lehet!
A lányok kuncogni kezdtek, a fiúk pedig csak meredtek erre a zöld szépségre, aki úgy látszik nagyszájú is. Ám a lányoknak ez az előbbi leszólás nagyon imponált, így Kokoa bátrabban emelte fel a kezét.
- Nahát, de aranyos vagy! –sikított fel, mire Kokoa elmosolyodott. Jó volt ezt látni Ayumi-nak, hogy egy megtört fiatal arcot mosolyra csalt.
- Szálljatok be, így is nagyon vizesek vagytok. – vonta át magához Kokoa-t Aysiro-tól.
- A lányok az ülésekre, a fiúk a földre a hátsó és az első ülések közé, van hely elég. –vezényelt Ayko.
- Azt látom. Jó nagy a járgány. –szállt be Aysiro.
- Igen, szerencsétek volt, már egy ideje a házunk előtt parkolt.
- Még jó, hogy Nuru nem vitte el. –bólintott Ayumi a fiúnak.
Szó nélkül haladtak már egy ideje, amikor Ayumi megtörte a csendet: - Ha senki nem beszél, akkor teszek be zenét. –forgatta unottan a szemét, és a lejátszóhoz nyúkált. Amikor felhangzott a Bonamana a fiúk egyszerre adtak ki egy „hjaj” hangot, a lányok meg halkan de vidáman sikkantottak.
- Mi az? –fordult feléjük Ayumi.
- Egyfolytába ezt hallgattuk, mert a lányok megállás nélkül énekelték és táncolták. –világosította fel Aysiro, mire Ayumi hírtelen hátulra kezdett mászni.
- Te meg...? –pirult el Aysiro, amikor a lány a combján támaszkodva mászott a többi lányhoz.
- Ülj előre. –mondta neki, mikor a lányok helyet szorítottak neki.
Aysiro meg is tette: - És most?
- Csöndet, had énekeljünk. –kacsintott szét a lányokra, akik kuncogni kezdtek ismét, és vidáman belefogtak.

Real reszketve tette egyik lábát a másik után, néha megállt, belekapaszkodva valamibe, de aztán egyből ment tovább. Nem volt rosszul, csak nagyon kimerült, és fázott. Megállt egy épület előtt, elmosolyodott. Benyitott. Igaz ugyan, hogy minden csupa piszok, és áporodott a levegő, de fel vezet egy lépcső, és ott már nincs ilyen mocsok, csak amennyire egy elhagyatott házban. De a legfelső emelet utolsó lakása tiszta volt, amikor utoljára látta. Amikor kicsi volt, és álmodozott arról, hogy ki fog törni ebből az állapotból mindig ide jött föl, mert ez annyira nem illett ebbe a romos épületbe, annyira... más volt. Szebb, és ez reményt adott neki, mindig innen figyelve a kilátást, remélve, hogy egy nap ő is ki fog emelkedni, mint ez a szoba ebből a házból.
- Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. –mondta magának magyarul, aztán nevetett. Ahogy elengedte a kilincset látta, hogy vérben hagyta ott keze nyomát. Megnézte kezeit, tényleg csordogált belőlük.
Nem lepődött meg, hiszen annyi mindenhez csapta oda, amikor támaszkodott, ráadásul nagyon hideg volt, és ezt a bőre nem bírja. Nem törődött vele, a lépcsőhöz sétált, és felfelé indult. Az utolsó lakásba indult. Mindössze csak egy szoba, hatalmas ablakokkal, melyek bevilágították a felkelő nap fényét. Egy asztalon egy olló volt. Ránézett. Odasétált, vérző kezeibe fogta a hideg fémet. Szétnyitotta, majd a nyakához tartotta. Valamit... valamit még meg kell tennie ahhoz, hogy újra kezdhesse.

Az autóban már a Shinee Ring Ding Dong-ja szólt, a lányok ezt is énekelték.
- Ayumi, felhívtam a srácokat, Nuru lakásán várják a bandát, a fiúk szereztek matracokat, a lányok meg vacsorát csinálnak. –szólt Ayko, ahogy odaadta Aysiro-nak a telefont, hogy nyújtsa vissza a lánynak, hiszen ő vezet. A Secuutus-ok összenéztek.
- Jó, mert éhes vagyok. –bólintott, aztán észrevette a zavart tekinteteket. – Baj van?
- Nem... csak... nem is ismertek minket. –vágott egyből bele Raven.
- Azt már Ayko szétkürtölte, hogy valószínűleg társakat kapunk. Persze ettől még várjuk a beszámolótokat! De egyenlőre érjünk haza.
- Nem... nem zavarunk? –kérdezett most Kokoa.
- Majd megoldjuk. –pillantott egy másodpercre Ayko Ayumi-ra.
- Nem ti lesztek az eslők, akiknek nincs hova mennie. Mi már veteránok vagyunk. – vonogatta a vállát Ayumi, a többiek le sem tagadhatták, mennyire meglepődtek azon, mennyire lazán veszi.
- Ügyeletes felügyelők leszünk. –nevetett fel Ayko.
- Ne beszélj kicsikém, nemrég még te is ilyen helyzetbe voltál.
- De az én aranyos kis unokanővérkém kihúzott a szarból. –bólintott. Aysiro kissé irigykedve halgatta őket, szeretett volna ő is úgymond közéjük tartozni. De talán most esélyt kap rá.
- És mond csak Kokoa, milyen érzés, hogy hírtelen vezető lettél? Remélem lesz valaki, aki melletted áll, ha ki akarod engedni a gőzt, mint nekem a barátom, például.
- Én vagyok a barátja. –szólalt meg Aysiro. Kokoa elpirult, hiszen ez még nem került megbeszélésre köztük, és talán előbb illene... Ayumi pedig mikor becsukta eltátott száját nagy szemekkel fordult vissza a lányhoz: - Most komolyan Kokoa... jobbat nem találtál?

Rewrite a piroson is áthajtott, egyébként se nagyon érdekelte a kressz szabályainak betartása, most még inkább nem figyelt. Amióta Ayumi átadta az üzenetet csak az lebegett előtte, hogy minél hamarabb odaérjen, és hogy egyáltalán jó helyre menjen, és ha jó a hely, akkor oda is találjon, hiszen csak egyszer voltak itt, Ayumi-val.

Ayko leparkolt, a banda kiszállt az autóból, Ayumi nyitott be.
- Hatan vannak. – szaladt be Ayumi.
- Hatan? –ismételte Touya döbbenten.
- Igen. De ezzel ennyi, nem lesz több társunk. –amikor a mondat végére ért, és ők hatan bejöttek.
- Kokoa. –ejtette halkan Orime, ahogy először a kis vörös sétált be, a neve hallatán kihúzta magát, felismerte Orime-t, akibe még régebben, a pályaudvaron szaladt bele.
- Dereck-san?!! –Cheza szinte sikított, mikor meglátta a srácot.
- Né’ má’, a kis barátnőd! –tátotta el Arashi a száját.
- Aysiro...? –húzta össze Pinky a szemeit a fiúra, aki csak biccentett neki egyet. Még nagyon régen találkoztak, akkor is csak egyszer, akkor is csak hogy Pinky átadjon egy levelet neki Ayumi-tól. Ám Pinky azonnal felugrott és a fiú vezető elé rohant, a nevét ejtve ölelte magához.
- Raven-san? –állt fel Orime, majd a többi Fényben járó, és Misa, valamint a két Nagano testvér.
- Ti ismeritek? –kérdezett Touya ugyanúgy.
- Ő állt be kosarazni a csapatba, három éve. –világosította fel Orime – Pinky és Blair-Ishiko gyakran abban a kávézóban töltötték az időt, ahol ő dolgozott.
- Blair-Ishiko? –ismételte Kokoa.
- Real. –tette helyre Aysiro.
- Ő az... unokatestvérünk. –szólalt meg Yoru, Arisa szorosan hozzábújt.
- Meg kellett volna mondanom! Meg kellett volna mondanom! –szorította magához Raven még jobban a lányt, mert érezte, mindjárt elsírja magát.
- Nem lesz semmi baj! Semmi baj! –simogatta a hátát.

Rewrite kipattant az autóból, odafutott az ajtóhoz. A friss vért látván megijedve nyitott be. Szétnézett. Életnek ugyan semmi jele, de kis vércseppek jelzik az utat egy hosszú lépcsősorhoz. Úgy érezte soha nem futott még ilyen gyorsan, még soha nem dobogott ennyire a szíve. Rettegett attól, miért véresebb egyre minden, és miért nincs még mindig életnek nyoma sem. Felért az utolsó emeletre, a vér a legtávolabbi ajtó előtt tűnt el. Lassan, szaporán lélegezve nyitott be, a földet nézte, szíve kihagyott egy dobbanást. De ahogy a nap egyre jobban jött fel, jobban megvilágítva a padlót, már látta, nem az... csak az fogta be.
A lány a zajra fordult meg. Ahogy meglátta a fiút, először kiejtette a kezéből az ollót, de utána elmosolyodott. Haja egészen extrémvolt, frufruja tépettebb, egyik oldalt a szemébe lógott, fent rövidebb hogy fel tudja borzolni, de hátul a lapockájáig ért, elöl pedig leért az álla alá, de egyre jobban lett felvágva, egészen a füléig, és alány úgy vette észre egész sok színt nyert, egyre szőkésebbnek tűnt. Ez volt a lába körül, mely beszívta a csöpögő vért. A lány elnevette magát.
- Úgy látszik Ayumi félre értette az üzenetemet.
- Nem értette félre. Náluk voltam, amikor hívták. Könyörögtem, hogy ne hívja fel a bátyád. De nem akartam vele semmi rosszat... csak... én már... – de nem fejezte be, csak zsebre dugta a kezeit, lehajtott fejjel vonogatta a válát. A lány elé lépkedett, a fiú lassan rá emelte a tekintetét.
- Te már?
- Én már nagyon hiányoltalak. –sóhajtotta.
- Haza megyünk?
- Igen. –tette finoman a kezét a lány arcára – Az R. a nevedben, az igazi neved, ugye? Mi a neved?
- A nevem...

Vége.