- Ja és, Ayko küldött egy táskát. Azt mondta van benne valami, aminek nagyon fogsz örülni. –mondta Tei, a fiú pedig átadta a lánynak a csomagott. Mikor az kinyitotta térdre rogyott és nevetve sírni kezdett.
- Hogy te milyen hülye tudsz lenni néha, Ayko. –törölgette a könnyeit kucogva, és magához szorította a zacskó nyalókát.

Ayko fáradtan érkezett haza, már hajnalodott. Ideges lett, hogy nem találta otthon unokanővérét, ezért elővette a telefonját és felhívta.
- Hamano Ayumi telefonja, Hamano Ayumi éppen részegen parádézik Roy Rewrite Heaven, vagyis az én lakásomban már egy ideje, akárki is vagy VIDD INNEN!
- Rew, nyugi. –szólt a telefonba végre.
- Ayko?
- Igen.
- VIDD MÁR HAZA! Amióta nálam van csak benyakalja az összes piát, aztán alszik, nekem is van életem, nem fogok rá vigyázni, egyébként is, mi a francért nálam bőg? TE MEG HOL A PICSÁBA VAGY?
- Jó, nyugi öreg, mindjárt ott vagyok, oké?
Rövidesen megérkezett. Benyitott, de meghallotta, hogy Ayumi halkan sírdogál, Rewrite pedig dorgálja.
- Hiába már! Utálhatod, amennyire csak akarod, az nem visz előrébb! Nem tudom, mire kell a srác, de ha Tei-nek igaza van, akkor ő is különleges, fogadd el végre! Nem változtathatsz azon, hogy tönkrement a kapcsolatotok régebben, de miért ne próbálkoznál majd a javításon? Mindketten hibáztatok, lépj túl rajta, a te dolgod most az, hogy haladj előre, és talán ehhez szemet kell hunyni dolgok felett, de vezető vagy, viselkedj is úgy!
Csend lett. Ayko besétált, kezet nyújtott Ayumi-nak. Őelfogadta, felállt, intettek egyet a fiúnak, és kisétáltak.
- Igaza van. –szólt hosszú percek múlva a fiatalabb.
- Igen, tudom. Néha... de csak néha... lehet látni rajta, hogy hatunk közül ő a legjobb vezető.

Semei leguggolt a lányhoz, és felsegítette, ő kinyitotta a zacskót, kivett egy nyalókát, és egyből vidámabb lett. A zacskót nem, de a táskát viszaadta, adott egy nyalókát Seimei-nek is.
- Most, ha megbocsájtotok, nekem mennem kell.
- Tei, köszönöm, hogy elhoztad őt. Már csak egy tagot kell megtalálnunk, és mehetek végre haza. –sóhajtott a lány.
- Bárcsak ne kellene hazudnom másoknak. –szomorkodott. A lány Aysiro-ra nézett.
- Van egy tollad?
A fiú adott. A lány egy zsebkendőre írt valamit.
- Vidd csak szépen Ayko-hoz, ettől majd megnyugszik. Mi meg menjünk, ha vissza akarunk érni, mielőtt világos lenne. –nézett Seimei-re.
- Én most visszavonulok, Real-chama, de ha szükséged lesz rám csak szólj. –Real bólintott, ő pedig eltűnt, és Tei elköszönve tovább állt.
- Miért hív téged mindenki Blair-Ishiko-nak, ha ez a kis szellem Real-chama-nak?
- Mert először Blair-ként voltam ismert, aztán Ishiko-ként.
- Figyelj, én nem tudom miket hallottál rólam, de... –ám a lány a szájába nyomott egy nyalókát.
- Hallottam jót is, rosszat is, de saját magam formálok majd véleményt.
- Kösz. –mosolyodott el.

Akkor érkeztek, amikor a többiek ébredeztek.
- Real? –nyitotta ki a szemeit Raven.
- Nézd csak, kit találtam. Ő is egy Secuutus.
- Mi? –ugrott fel, Haji is felállt, Kokoa-nak Real segített, még nagyon álmos volt.
- Real, megint elcsatangoltál? –nézett rá aggódva Haji.
- Jaj ne parázz, nézd, egy Secuutus-al tértem vissza! –mutatott a fiúra, aki csak intett egyet. Kokoa elé sétált, és a fiú eltátotta a száját. Mivel csak Real nem volt döbbent a többiek közül, így ő ezt mosolyogva nézte.
~ Szerelem első látásra? –kuncogott magában.
- Mi? –nyögte ki Raven, mire az új fiú is felocsúdott.
- Ő is egy Secuutus. –vont vállat Real.
- Nem értem. Hol találkoztál vele. –sétált a lány mellé Haji.
- Találtam. –vont vállat ismét.
- Hamano Aysiro. –mutatkozott be.
- Haji, Raven, Kokoa. –mutatott rá arra Real, akinek a nevét mondta.
- Nem értem. –ismételte Haji, Real Aysiro felé biccentett, mire az megmutatta a jelét.
- Az isten háta mögött te merő véletlenből összefutsz egy Secuutus-al, pont amikor mindenki alszik! Ez hülyeség! –szólt keményen Raven, mire Real Aysiro mellé lépett.
- Had ne magyarázzam! Itt van, és kész!
- Real kisasszony, nem kellene... –de félbe lett szakítva. Ám most nem Real felől. Haji a lány mögé lépett, és egyik kezével átfogva a mellkasa felett magához húzta.
- A kisasszony, hercegnő és egyéb tiszteletet kivívó megnevezés az én reszortom. –mosolygott barátságosan.
Real hálásan nézett Haji-ra, amiért megértette, nem áll szándékában elmondani a történteket, és amiért segített neki ebben, de látta rajta, hogy tényleg komolyból mondta.
- Aysiro, mutasd meg nekik mit hoztál. –kérte Real, hogy végre elterelje a témát. Kokoa, mint a kíváncsi kiskutya pakolta ki a holmit.
- Real! –szólt ismét keményen Raven.
- Jó. Tudni akarod? Két barátomnak az unokatestvére! Többet nem vagyok hajlandó mondani!
Raven bólintott. Így már sokkal könnyebben fogadta el a hírtelen jött Secuutus-t. A két lány kivett tiszta ruhát, távolabbra mentek hogy átöltözzenek, ezalatt a fiúk is ugyanúgy, majd reggelibe fogtak. Aysiro kigúvadó szemekkel nézte őket.
- Mit lesel, mi már nem is tudom hanyadik napja portyázunk, te csak most jöttél! –vágta hozzá Real, mire a srác csak bólintott.

Real nehezen nyitotta ki a szemeit. Körülötte csupán a fehérség volt. Felállt, meglepetten nézte magán a fehér kimonót.
Léptek hangjára lett figyelmes, előre tekintett. Egy miko-kimonóban egy vörös hajú, nagy barna szemekkel megáldott kislány integetett neki, így odafutott hozzá.
- Hol vagyok? –kérdezte, a lányka nem válaszolt, csak szaladni kezdett.
- Hé! Várj! –kiáltott utána, és ő is futásnak eredt. Amikor a lányka megállt, a fehérség enyhült. Real körbe nézett.
- Ez...
- Ismerős?
- Igen... itt haltam meg... de... ez most nem... valahogy más.
- Amikor először jártál itt, nem érezted, hogy már azelőtt is voltál itt?
- Kellett volna? –nézett le rá.
- Ez az a hely, ahol megszülettél.
- Ez? Dehát... –ám csecsemősírás szakította félbe, kicsit megremegett.
- Ne félj. –fogta meg a kezét.
- Mi ez a hely?
- Itt vannak azok a gyerekek, akik nem születhettek meg. Néha sírdogálnak.
- De ha ők itt vannak... és most én is... nem azt mondtad az előbb, hogy én itt születtem?
- De igen. –mondta, és megindult vele. A fehérség egyre halványodott, a nap fényesen sütött ki, és virágok nyíltak szerteszét, előttük egy kis folyó kellemesen csobogott. A lányka elengedte Real kezét, és a virágok között kezdett futkosni. Real is előrébb ment, leült a folyó elé, beledugta a kezét. Szétnézett, majd letépett egy virágot, mégegyet, és mégegyet...
Amikor a lányka megunta a futkosást leült mellé, Real a fejére rakta a kis koronát, amit a virágokból csinált, a kislány nevetett, ő is letépett egy virágot, és Real hajába tette.
- Szép ez a hely. Ti itt élhettek?
- Mi nem élünk. –rázta meg a fejét, Real eltátotta a száját, így folytatta: - Mondtam... itt vannak azok a gyerekek, akik nem születhettek meg.
- De... nem, én láttalak téged! Pont... –de aztán leesett neki- itt. –hajtotta le szomorúan a fejét.
- Érted már?
- Miért követsz engem?
- Szimpatikusnak tűntél. És mert ezen a helyen születtél, ahol én vagyok. Te, aki tudsz aludni, és én, aki örökké alszom.
- Te vagy... –tátotta el a száját, megragadta a karját – Te vagy Arashi kishúga?
- Nem lehettem az, hisz nem születtem meg. Amikor te elég erős lettél, én kiszakadtam innen. Szerettem volna, ha te vetel véget egy olyan életnek, amely el sem kezdődhetett.
- Nem értem... miért nincs megnyugvásod még mindig? –engedte el.
- Ezeknek a gyerekeknek soha nem lesz. Hiányzik nekik az anyjuk érintése. Emlékszem a nőre, akinek az álmaiban voltam. Azokban az álmokban mindig kedvesen ért hozzám.
Real megdöbbent, majd hírtelen sírta el magát. A lány félénken közeledett felé, Real gyorsan magához szorította.
- Sajnálom! Annyira sajnálom! Pedig megesküdtem! Sajnálom! –zokogta.
- Semmi baj. –jött ki annyira az ölelésből, hogy egyik kezével le tudja törölni a könnyeket.
- De igen, van!
- Nem, nincs. –nevette el magát – Amikor ott voltam, te átöleltél és megnyugtattál, amikor visszatértem, te megbocsájtottál. De amíg nem érted, mekkora felelőség van rajtad, addig követnem kellett... nem tudom miért... talán csak... szerettem volna tudni, hogy jó helyen vannak-e azok az emberek, akik a szeretteim lettek volna. Ezek a gyerekek örökké vágyni fognak a kedves érintésekre. De neked nem kell. Te, aki Haru és Ame jövendőbeli gyermeke lettél volna, amikor egy jövendőbeli kiválasztott nem született meg, a helyébe tudtál lépni.
- Szóval ezért... ezért kezdtem kiválasztottként. –szipogott.
- A visszatéréseid... azért így történtek, mert nem álltál még készen. Amikor te sírsz, ezekre a gyerekekre eső hull, ezért szomorúak és sírnak ők is. Sokáig reménykedtem abban, hogy majd én fogom vígasztalni azokat, akiket szerethettem volna. Ez belül nagyon fájt... fájt, hogy nekem nem lehetett, neked pedig igen. És te belül, tudat alatt hibásnak érzed magad, pedig a második találkozásunknál én hibáztam. De már rájöttem, hogy nekem őket kell vígasztalnom. Neked pedig a kiválasztottakat, akik az érzésekből nyerik az energiájukat. De tudom, hogy nehezen vagy képes elfogadni a történteket. Ezért most én bocsájtok meg neked. –állt fel, és kezet nyújtott neki.
- Nem tudom... nem vagyok benne biztos.
- Ugyan. –nevetett ismét – Neked ott a helyed. Nem kell félned attól, hogy elhagysz minket. Mert mi mind számítunk rád!
Real lassan fogta meg a lányka kezét. Az felsegítette, és sétálni kezdett vele, a fehérség egyre kezdett beborítani mindent.
- Vigyázni fogsz rájuk?
- Igen. Megesküszöm. –bólintott.
- Nagyon vigyázz rájuk. Mert ők fontosak lettek volna nekem. Most neked fontosak. Különösen rá vigyázz! Nagyon hiányzol neki!
- Vigyázni fogok rá, az életem árán is!
- Mond el neki. Mondj el neki mindent, ha újra találkoztok.
- Elfogok.
- És te meg vésd a szívedbe örökre, hogy nem csak egy lány vagy, aki pótól neki valakit, akit nem érinthet meg. Hanem te vagy az, akinek szeretné fogni a kezét... te vagy a kishúga, és ezen nem változtathatsz. Senki nem változtathat a történteken. De a jövőt még formálhatod. –mosolyodott el ismét, és a szeme egyre sötétebb lett.
- Köszönöm! –sírta el magát ismét. A fehérség elvakította, és érezte, hogy a lányka elengedi a kezét.
Amikor kinyitotta a szemét Kokoa arcát látta maga előtt.
- Felébredt! –kiáltott boldogan, mire mind köré gyűltek.
- Jól vagy? –ültette fel Aysiro.
- Mi történt? –kérdezett.
- Elaludtunk mind este, te meg nem keltél fel. –hadarta Haji. Real lassan felállt, kiropogtatta a nyakát.
- Biztos rendetlenkedik a vérkeringésem. –ásította. Kokoa rohanva ölelte át.
- Megijesztettél!
- Ne haragudj. –simogatta meg a fejét.
- Nem kellene visszafeküdnöd? Csak most keltél fel. –lépett melléjük Raven.
- Á, nem kell. Inkább sétálok egyet, attól jobban leszek. Velem tartasz, Kokoa? –engedte el, és felé nyújtotta a kezét.
- Persze, Real! –mosolyodott el, amikor megfogta.
~ Ők tényleg... fontosak nekem. A te feladatod, hogy vigyázz a gyermekekre, akik örökre alszanak, én pedig vigyázok a szeretteimre, akik tudnak aludni. Most, hogy végre rendeztük múltunkat, Levo, már csak annyit kell tennem, hogy a jövőben beteljesítem az álmot, amelyet ti örökre álmodtok!