- Mit gondolsz, Real hova mehetett?
- Szerintem nem baj, hogy nem mondja el nekünk, Kokoa. Ha nagyon ránk tartozna, úgyis elmondaná. Nem baj, ha az embernek vannak titkai.
Kokoa bólintott egy aprót.

- Rewrite! Rewrite! Rewrite! -suttogta a fiúcska ahogy szaladt az utcán, kezében a füzetet szorongatva. Az eső sebesen esett.
Először téged látlak a réten, még fiatalabban, szokásos kemény arcal, de aztán mintha meglepődnél, aztán a nővéremet ugyanott, mosolyogva.
Majd két kisgyereket, az egyik hasonlít rád, a másik egy kislány,aki telljesen olyan mint a kishúgod arról a képről, egy szobába vannak, döbbent arcal az ajtó előtt, az becsukódik, árnyat vetve rájuk.
Aztán te álsz, már ennyi idősen a réten, hevesen fúj a szél. A tekinteted ugyanúgy kemény. Később pedig egy barátom, a neve Seimei, oldalt áll, nem láttam az arcát, de hosszú szürkés a haja és a szeme, ugyanazon a helyen vagytok.
Aztán az a két kisgyerek és még egy, Arashi-ra emlékeztető fiú futnak a réten, aztán Arashi-t ahogy valahol a fűben fekszik egy fa tövében, kinyújtja az ég felé a kezét.
És s az a lány, aki veled állt a réten, van előtte egy tükör, de ahogy megérinti eltörik.
Aztán másvalakit, sápadt a bőre és ezüstösfehér a haja, a szemeit eltakarja a karjával, a szájával tátog valamit röviden.
Majd ahol az előbb Arashi feküdt a fánál most te ülsz ott este az esőben, a kapucni rajtad, kivilágosodik és eláll az eső, te felnézel, mert valaki a kezét nyújta neked. Ezután felébredtem.
Benyitott, telt szájjal mosolygott, lecsapta a füzetet az asztalra.
- Tay? -nézett rá aggódva Arashi.
- Rewrite hol van? -lihegte.
- Lement egy doboz cigiért, mindjárt itt lesz. Mi történt?
Rewrite erre lépett be, a szájából kilógott már egy szál.
- Emlékszem! És úgy hiszem segíthetek vele neked! -nézett rá ugyanazzal a telt mosollyal, mire Rewrite ravaszul elvigyorodott.

- Egy kihalt autópálya! Minden, amit találtam, egy kihalt autópálya! Hogy a francba nem kezdtek akkor már vele valamit?! –dühöngött a lány, ahogy korgó gyomorral sétált leghátul.
A nap hanyatlóban volt, narancssárgás sugarakat vetve a rózsaszínes-szürkés égre.
- De legalább már nem a durva földön kell sétálni. –próbálta vígasztalni Haji.
- Jó, de vajon mikor találunk civilizációt? Tisztálkodni akarok!
- Én meg meleg ételt, ne panaszkodj már annyit! –szólt hátra keményen Raven, meg sem fordulva, mire a lány elhallgatott, leszegezett fejjel.
Raven ment legelől, mögötte Kokoa, mögötte Haji, és utána Real, libasorban.
Haji végignézett a fiún. Már egy ideje ismeri, és nem mondaná rá semmi pénzért, hogy rosszindulatú. Mégis, úgy bánik ezzel a szegény lánnyal, ahogy egy vérbeli bunkó. De tudta jól, hogy miért. Raven egyszerűen csak félt. Félt, hogy ha Real hazamegy, vele többet nem foglalkozik, és ezt még magának sem merte beismerni, ezért tett úgy, mint ha hibáztatná a lányt apróságokért, közben pedig valójában azért hibáztatta amit még el sem követett, vagyis azért, mert esetleg nem törődik vele.
És persze ezt a lány nem tudta, ezért hallgatott el. Úgy érezte Raven épp eléggé haragszik rá, inkább jobb, ha csöndben marad, legalább addig sem idegesíti.
- Mi a baj, Kokoa? –szólította meg Haji a legkissebbet, aki észrevehetően nem egyenesen járt. Kicsit vicces látványt nyújtott Haji számára.
- Álmos vagyok. –dörmögte, majd hatalmasat ásított..
Haji se szó, se beszéd, a hátára vette a lányt, így mentek tovább.
- Kérsz esti mesét?
- Kérek! –derült fel az arca.
Real elmosolyodva melléjük sétált.
- Hallhatom? –kérdezte, de továbbra is előre tekintett.
- Persze. Szóval, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű fehér macska. Ez a macska valójában egy igazi hercegnő volt a királyságában. Népe nagy bánatára sohasem volt még igazi hercegnőhöz méltó macskalány közöttük, ám egy este észrevettek egy bambusznádat, amely úgy csillogott, mintha lámpa lenne, levágták, és egy apró kiscicát találtak benne, ez volt ő. A nép nagyon boldog volt, magukhoz vették a kölyköt, és Hime-nek nevezték el. De nem érezte magát felsőbb rendűnél a népénél, ezért nagyon szerették. Ő maga úgy vélekedett, hogy nem külömb ő senkitől, hiszen neki is vannak ám hibái, mint mindenkinek. Aztán Hime találkozott egy tigriscsíkos macskával. Ez a macska egymillió életet élt, és egymilliószor halt már meg. Sokan birtokolták őt, de egy nap elkóborolt, kóbor macska lett belőle, így érezte szabadnak magát. Nem félte a halált. Találkozott a fehér macskával, és ők ketten boldogan töltötték a napjaikat. Hime végül felfedte előtte titkát, miszerint Ő a holdbéli nimfák hercegbnője valójában, és hamarosan, telihold éjszakáján eljönnek érte az alattvalói, hogy visszavigyék birodalmába. Ám ahogy telt-múlt az idő, a rókák királyának megtetszett és... elaludt? –nézett rá Real-ra.
- El.
- Az jó... mert fogalmam sem volt, hogyan folytassam. –nevette el magát, mire Real is kacagni kezdett.
- Ez mi volt? –kérdezett Raven.
- Nem igazi mese. Csak összegyúrta a „Hime története” népmesét, meg a Cowboy Bepop-ból azt amit Spike mesélt. Azért kiváncsi lettem volna, hogy fejezed be. –mosolygott rá.
- Hát, jó nagy hülyeség lett volna belőle. –és ahogy ezt kimondta hangosan nevetni kezdtek. Raven, csak egy pillanatra, de hátra fordult hozzájuk.

Kokoa lassan nyitotta ki a szemeit. Fényes nappal volt, és őt most is Haji hordozta.
- Nem is álltatok meg? –bökte ki álomittasan.
- De, megálltunk, aludtunk is kicsit, de valahogy nem volt az igazi. Te jót aludtál? –vette le Real Haji hátáról a lányt.
- Nagyon jót! –csilingelte.
Real hírtelen állt meg. Különös hangra lett figyelmes.
- Real? –szólíította meg Kokoa.
- Ti nem halljátok? –nézett szét hármuk között.
- Mit? –szólt Raven, megjátszott nemtörődömséggel.
- Valami csipog. –mondta a lány, és visszafelé indult, a hang irányába.
- Csipog? –ismételték ők hárman. Real nem sokat gyalogolt vissza. Az autópálya mindkét szélén bokros volt, és az egyiknél Real leguggolt.
A másik három hol a lányt bámulta, hol egymást, egészen addig, amíg Real vissza nem ért, valamivel a kezében.
- Megsérült. –mutatta Haji felé.
- Mi az? –lelkesült fel Kokoa.
- Egy veréb. –mutatta most neki, majd ismét Haji-nak. Haji a szájába harapott. Hogyan mondja meg a lánynak, hogy bár sajnálja, de ez az élet rendje, az állatok sérülnek, és rossz esetben ilyenkor el is pusztulnak, nekik pedig kisebb gonduk is nagyobb annál, hogy egy verebet ápoljanak? Úgy döntött nem fog füllenteni, de hozzátette még azt is, hogy Real-nak nagyon jó szíve van, de itt kell hagynia a verebet.
- Csak egy veréb. –fűzte hozzá vállat vonva Raven.
- De nem akarom itt hagyni. Ha ápoljuk, és meggyógyul, akkor szerencsénk lesz!
- Mi? –néztek egymásra megint.
- Nem ismeritek azt a népmesét? –de igazából Haji-ra nézett.
- Ha már tegnap is mesélés volt... Egy paraszt törött szárnyú verebet talált. Felvette, hazavitte, és szeretettel ápolta, bár a felesége a szemére hányta, hogy túl sok időt fecsérel rá. A kis veréb néhány nap múlva meggyógyult, és mivel nem akarta, hogy az ember állandóan veszekedjen miatta a feleségével, hazarepült a fészkébe. A paraszt, amikor észrevette, hogy a madár eltűnt, nagyon elkeseredett, és a keresésére indult. Meg is találta, mire az egész verébcsalád ünneplésben tört ki, megköszönve a gondos ápolást. Egy ládikót ajándékoztak neki, de a lelkére kötötték, hogy ki ne nyissa, mielott hazaér. Hát, a ládikó teli volt értékes drágakövekkel! A feleség úgy gondolta, neki is jár jutalom, így ő is elment a verebekhez. Kapott is tőlük egy hatalmas ládát, de ebben nem kincs volt. Kis ördögöcskék hemzsegtek benne, és alighogy az asszony kinyitotta a fedelet, ráugrottak és elüldözték. A parasztember, miután egyedül maradt, elköltözött a verebek országába, kunyhót ácsolt magának, amelyet a madarak tarkabarka virágokkal díszítettek, és máig is ott él, ha meg nem halt. Értitekmár? Szerencsét fog hozni! –erősködött. Haji kérdőn Raven-re nézett.
- Jól van. Nekem mindegy. Hozza akkor, ha annyira kell neki. –indult meg ismét.
Arra persze nem számítottak, hogy az új útitársuk egy percben háromszor csipogni fog egyet.

- Álljunk meg kicsit? –kérdezték a fiúk a lányokat, akik kézségesen bólintottak. Nagyon sokat haladtak a tűző napon, fáradtak voltak, nyűgösek, és erősen görcsöltek. Inkább lerogytak, mint leültek volna ők ketten, kissé távolabb a fiúktól.
- Hallod... mi bajuk? –kérdezte Haji-t Raven.
- Nem tudom, fogalmam sincs. –rázta a fejét. A két lánynak valójában kutya baja sem lett volna, leszámítva a fáradtságot, csak már görcsölni kezdtek, ami annak jele, hogy nemsokára megjön a menszeszüm, és el nem tudták képzelni, hogy oldják meg ezt a közelgő problémát.
A veréb hatalmas ricsajban tört ki, és elkezdett az erdő felé ugrálni, a szárnyaival próbált csapkodni, hogy gyorsabb legyen.
- Ne most veréb-chan... egész úton csipogtál. –dünnyögte Real lehunyt szemekkel kifeküdve, a többiek is így voltak.
- Real hallgattasd már el! –szólt rá Raven, a lány úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Arra lett figyelmes, hogy egyre távolabb hallotta a sipákolást. Hírtelen felugrott és a hangirányába szaladt, Kokoa felrángatta ezalatt a két fiút, és Real után szaladt. Mivel a két fiú csak unottan követte őket sétálva, elállt a lélegzetük, mikor meglátták mi előtt állnak.
- Én megmondtam, hogy megjutalmaz! –nézett rájuk Real elégedetten, miközben megérintett egy fáról lelógó fátylat. Arany és ezüstös színbben játszott, tele volt csillagmintával.
- Ez meg? –döbbent le Raven.
- Ez annak a jele, hogy haladunk! Ez az elvarázsolt fátyol.
- Ez is egy mese? –sóhajtott csípőre tett kézzel.
- Nem szereted a meséket? –nevette ki Kokoa.
- Ez így nem rossz összefüggés. Segítünk a vereben, aki cserébe elvisz az elvarázsolt fátyolhoz. –nézett Haji Real-ra.
- Kezdj bele. –legyintett Raven.
- Rendben. Egy fiatal parasztlegény nyomorúságosan élt a kunyhójában, de sohasem panaszkodott, mert a természet szépsége mindenért kárpótolta érzékeny lelkét. Egy nap édes illat szállt felé az erdőből. Az illatáradatot követve egy fenyőfához ért, az ágai között csodálatos fátylat pillantott meg, nap-és holdsugarakból szőve, csillagokkal teleszórva. A legény megfogta a fátylat, de akkor előtűnt egy ismeretlen lány, és kérlelni kezdte, adja vissza a fátylát. A fiatalember először visszautasította a kérést, erre a lány keservesen sírva fakadt.
Az erdő leánya vagyok -mondta, és a kendőm nélkül nem térhetek vissza novéreim közé. Erre a parasztlegény, hogy: Akkor hiszem el, hogy igazat mondasz, ha úgy táncolsz, ahogy csak az erdő leányai tudnak. A lány fogta kendőjét, és táncolni kezdett, hol félig felemelkedve a földről, hol az ifjú körül ide-oda forgatva a fátylat, amelynek nyomában virágeső hullott. Csodálatos volt. Azután a lány eltunt, és az ifjú soha nem tudta meg, vajon álmodta-e, ami történt, vagy sem. A természetnek ez az ajándéka azonban még boldogabbá tette.
- Attól, hogy aranyszínnel meg ezüstszínnel csillog, meg hogy csillagmintás, az nem jelenti azt, hogy ez igaz is.
Real nem mondott erre semmit, csak lehajolt a verébért, lehúzta a kendőt, és visszafelé indult.

A nap ismét lemenőben volt. Kokoa és Real mentek elől, kéz a kézben, a fiúk mögöttük. Mindkét lány botladozott a fáradtságtól. Nem barátságból fogták egymás kezét, csupán taktikából. Kicsit erős volt a fogásuk, ha valamelyiküké gyengült, a másikuk megszorította, nehogy elaludjanak.
A fiúk egymásra nézve megmosolyogták őket.
- Na, jól van Kokoa. Gyere szépen. –ment Haji a lányhoz, és a hátára kapta.
Real karja már rég elfáradt a veréb cipelésétől, ezért magára kötötte a kendőt, mintha kenguru lenne, csak a hátára. A csipogás már régen abbamaradt, vagyis a kis veréb már aludt.
- Gyere te is, Real. –lépett mellé Raven.
- Ha? –nézett rá.
- Gyere. –ismételte, és hírtelen felkapta a lányt, aki kicsit sikított, vérvörösen.
~ Milyen erős... nem is piheg a súlyom alatt. –gondolta, majd a fejét befúrta a fiú izmos hátába.
Már rég besötétedett, amikor a fiúk, hátukon a lányokkal, letértek az útról, és bementek az erdőbe, hogy tüzet gyújtsanak a hideg ellen.
- Figyelj csak Haji... hogy végződött volna a meséd?
- Mi? Hülyéskedni akarsz?
- Nem. Pont hogy nem vagyok hülye. Észrevettem az utalást.
- Nem akartam befejezni, mert elég szmorú lett volna a vége.
- Mégis. –kérlelte. Haji nagyot sóhajtott.
- A rókák királyának megtetszett Hime, és feleségül akarta kérni. De Hime elgyengült, és meghalt. A tigriscsíkos macska egymilliószór kiáltott, és ő is meghalt. Kivételesen, most nem tért vissza az életbe.
- És én melyik vagyok? A róka, vagy a tigriscsíkos macska?
- Azt nem tudom.