Felült, kereste a lányt a tekintetével, és amikor az felköhögött odament hozzá négykézláb, nehezen, szaporán véve a levegőt.
- Rendben van... mennyünk együtt. –lihegte.

Arashi már majdnem belépett a lakásba, amikor a kiáramló zene hatására hátra lépett, hogy ellenőrizze, jó helyre jött-e.
Youkoso Nippon he irassha~i! -hallott meg egy ismerős női hangot,
Ore-tachi itsudemo... -most az ismerős férfi hangot,
GINGIRAGIN! -ezt pedig mindkettőtől.
Hatalmas szemekkel lépett be, melyek még jobban tágultak, ahogy meglátta a keverőgépet, mögötte fülhalgatóval legjobb barátját és kis, másoknak láthatatlan barátnőjét, a kezük fürgén járt a lemezeken.
- He-Heaven? -szólította meg.
- Ah. Jókor jössz. -vette le a fülhalgatót, a lányka is így tett, intett neki egyet, a fiú bambán viszonozta.
- Ez meg... mi?
- Ja, semmiség. -válaszolt, jó kedvűnek tűnt. -Néha el vagyok vele.
- Egy DJ-pult mögött állsz és annyit mondasz, hogy el vagy vele?
- Igazából Tei találta. -bökött a lányra, ahogy egy cédét keresett.
- Egy régi, elhagyatott színházban volt, amit diszkónak használtak. Szóltam róla Rew-nek. -adta a magyarázatot.
- Soha nem láttam még ezt tőled. -hitetlenkedett a fiú.
- Mert mellettetek nem volt rá idő.
- Pedig nagyon ügyes. -bólintott Tei.
- Te... DJ Ozma-t nyomattál? -kérdezte, még mindig ledöbbenve.
- Ja aaaz. Igazából a Mega ravex-en volt rajta. -válaszolt.
- Van rajta Anna is, pont az amire a húgod táncolt a kosármeccsen, még régen. -csicseregte a lányka.
- Megmutatod? -kérte a sráctól a legidősebb.
- Igazából azért mondtam, hogy jókor jössz, mert szeretném ha meghalgatnád az én tempómban.
A srác, még mindig kábultan, lehuppant egy székre. Rewrite visszavette a fülhalgatót és belekezdett. Kezei pontosságán, gyorsaságán, csuklója laza tartásán, karja fáradhatatlanságán Arashi azt gondolta ez csak egy álom. Rewrite Heaven, a Death Metal-os, újabban Trash Metal-t halgató, kemény kinézetű fiú lemezeket pörget, ráadásul milyen jól! Arashi, aki húga hatására sokféle zenei műfajban kitekintgetett messze nem hallott még ilyen jót.
- Ezt valahogy képtelen vagyok felfogni. -dünnyögte a végén.

A lány egy fának dőlt. Nézte újdonsült partnerét, ahogy az békésen aludt. Tűzvörös haja a szemébe hullt, ő odahajolt, hogy kisimítsa. Nézte a fehér arcocskát, majd arra gondolt, maga mennyivel sápadtabb, pedig ez a kislány is elég színtelen. Nézte a puha kis kezet, majd a sajátját maga elé emelve, a karcolásokat, és a csukló részén egy zúzódást. Megszorította másik kezével, halkan felszisszent. Ismét kisimított egy tincset a lány arcából, kissé meglepődötten vette észre, hogy ujja nyoma vér formályában ott maradt. Újra maga elé emelve nézte, ahogy ujjáról avércsepp végigszánt egész felsőkarján, majd hírtelen lecsöppen a lányka arcára.
~ Emberek festenek be embereket a saját vérükkel. Vér követ vért. Talajtalanul, a levegőnek támaszkodom. Légből vétetett, levegővé lettem, mert nincs amiért kinyújthatnám a kezem. Mond, hogy ez hazugság, hazudj magadnak, hidd el, mert ettől talán másnap is felkelsz. Nézz a tükörbe és ne érezz semmit, nem látsz semmit. Kend szét a kormot a szememen, a karmok nyoma már behegedt alatta. Mosd ki a szádból a nevemet, ábrándíts ki magadból. Szivárog a leheletem mint a vér. –sóhajtott magában.
Így is volt. Ürességet érzett magában. Nem tudta merre fele halad, és hogy egyáltalán van-e értelme még haladni. Nem arról volt szó, hogy vissza akart volna menni azokba az időkbe... csupán kereste az eget, melyet elvesztett.
Nekidőlt a hideg fának, átvéve hőmérsékletét. Ujját a szájához rakta.
~ A fa hidege éles szavakat helyez a szemembe, és a vér ízét a számba.
Ismét mélyet sóhajtott, lehunyta a szemeit. Elmélkedni kezdett. Semmi érdekesről, legalábbis, ő nem tartotta azoknak. Csupán emlékek. Emlékek, melyek mára elvesztették jelentőségüket... és mégis... gondolni kell rájuk.

~ Vajon ismét meg fogok őrülni?
„A rózsa virágzáskor kezdi második életét!”
„Az avarrejteki lótusz kétszer nyílik!”
Fáj hogy ennyire hasonlít.
Ahogy erre gondolok lelkem minden kis darabja egyre kínzóbban ég. És ahogy egyre próbálok másodjára virágozni úgy lesz egyre égetőbb.
Hiába mondják hogy „Én itt leszek veled mindig!”, hiába ölelnek meg. Hiába kérik hogy fogjam a kezüket őszintén mosolyogva, nem tudom megtenni. Mert ők nem érdekelnek.
Annyi rohadt ember él, annyi rohadt élet lélegzik! Miért pont neki nem lehet? Miért pont őt kellett elvenni tőlem? Az egyetlen valakit akit tisztán szerettem, akinek ha belenéztem a szemeibe egyből tudtam őszintén mosolyogni! Minden egyes nap úgy kelek fel hogy Istenem add hogy csak álom volt az egész, legyen hazugság, kérlek legyen hazugság! Aztán rájövök, és a testem összeugrik a hírtelen belém hasított fájdalomtól. Élek a szűnni nem akaró érzéssel, nem mutatva hogy minden másodpercben rajta jár az eszem. Ha énekelek az asztma okozta nyomáshoz ez társul, szeretnék végre belefulladni! Mert más nem hallja hogy ha én énekelek az mindegy mit, de mindig sír az elveszett emlékek után, és ezt csak ritkakevesek veszik észre elvétve, és akkor is csak a legapróbb részét sejtik, magányosnak nem csak akkor érezheted magad ha egyedül vagy! Emiatt a vágyódásom az ég felé nem tud csökkenni... minek vannak a szárnyaim ha nem tudok velük repülni?
Kislány korom óta szeretnék egy babát. Még kicsi voltam, amikor az utcán sétálva, közel a születésnapunkhoz egy piacon láttam egy babát.
Olyan szép volt mint egy Ball-Jointed Doll, de az egész porcelánból volt. Szép hosszú hullámos szőke haja volt, nagy kék szemei és rózsaszín sminkje, menyasszonyi ruhában pompázott.. Mivel közel voltunk a szülinapunkhoz, megkérdezte, hogy szeretném-e azt, mivel nagyon sokáig csak néztem.
És én azt mondtam nem.
Magam sem tudom miért. És most... szenvedek a hiányától, mint mindig, ha rá gondolok.

Az idő egyre hidegebb lett idővel, pont úgy, ahogy az ő szíve is, és száraz, akár szemei. Leejtette kezeit, élettelenül, fájdalmasan, épp úgy, ahogy a levegőt vette lehunyt szemei mögött.

Egy szorítást érzett a kezén. Odakapta a fejét. Kokoa továbbra is aludt, álmában fogta meg a kikarcolt kezet, mely a szorítás hatására vérezni kezdett, ismét befestve a lányka bőrét.
Az ő szemei pedig elkekerekedtek, és csak nézte a lányt, egészen addig, amíg arcán lévő döbbenete vigyorba csapott át. Úgy lehetne ezt nevezni, hogy megvilágosultság. Vagy csak egyszerűen új remény az életben maradásra? Ilyen az ember, életben akar maradni bármi áron, ám ő nem tartozott közéjük. Ő vlt az, aki úgy fogalmazott, ha porba hull egy lélek, annak egyedül kell felállnia, ha már futni is szeretne szivesen fogja a kezét, de felállni nem segít, azt mindenkinek egyedül kell. Ám ha ő porba hullott, és felállt, futásnál nem akart segítséget. És lassan ráébredt, minden lépést azért tesz meg, mert reméli egyszer olyannyira eltöri a lábát, hogy többet nem tud felállni. Ám most az anyai ösztön, mely egyszer majdnem elvette az életét ismét felébredt, eme tűzvörös hajú leány látványán, így nem engedélyezett az, hogy örökre lehunyhassa a szemeit. Életében először élni akart. Élni akart, hogy védhesse eme gyermek álmait.
~ Milyen gyorsan változhat az emberi lélek. Előbb még le akartam hunyni a szemeim és többet nem kinyitni... most pedig ébren akarok maradni, hogy ő nyugodtan aludhasson. Dehát, te az elejétől kezdve engem akartál, igaz? Azért tartottál velem, és követtél, bármennyire nézhettelek levegőnek. Te, aki itt feküdsz mellettem új reményt adtál nekem. Még mindig keresném az eget, melyet elvesztettem. De már hozzá is szeretnék tenni. És a te lelked egy darabját is... remélem láthatom majd benne... Kokoa.
A lányka kinyitotta a szemeit, felült. Egy ideig csak nézte a vérvörös szemeket, majd felocsúdott.
- Real, te vérzel!
- Real? –ismételte, mire a lány összehúzta magát.
- Én... szóval... így neveztelek el... nem mondtad meg a neved, ezért én... úgy értem... nem élhetünk név nélkül... senki sem élhet név nélkül.
A lány lassan lehajtotta a fejét, és megszorította Kokoa kezét.