- Arashiii! Rewrite már megint piszkááál! –hallatszott elnyújtottan egy lány nyafogása.
- Ne sírjon a szád! –szólt rá a fiú, ahogy elkapta a csuklójánál és tovább csiklandozta.
- Heaven hagyd már békén, Pinky ne kiabálj! Széthasad a fejem! –szorította a rangidős a halántékára a kezét.
- Ne mááár! –sikongatott továbbra is ahogy elszaladt, a fiú pedig utána.
- Mint a gyerekek. –mosolyodott el a lány, ahogy végigmérte őket. Igen, sok idő telt el, és ahogy erre gondolt immáron ismét hosszú narancsban táncoló haját meglegyintette a szél. A srác leemelte a kezeit és a lány derekára tette. A fejét a puha vállra helyezte és mélyen beszívta kedvese nyakának illatát. A lány megborzongott és megszorította a fiú kezeit. Érezték egymás közelségét, nem csak testileg, lelkileg is, és ez...
- Figyeljetek már oda! –távolodott el hírtelen a fiú, amikor a két rohangáló egyén majdnem felborította őket.
- Hagyd, had játszanak. –nevetett kicsit a párja.
- Ne... ne-ne-ne Pinky, ne! –kiáltott most a srác és a helyzet megfordult, most a lány kergette őt, igaz, egy vizes palackal a kezében.
Arashi-nak ekkor lett telljesen elege, ahogy elhaladtak előttük egyik kezével a fiút kapta el a kapucninál, a másikkal a lányt.
- Ne rosszalkodjatok már! –engedte el őket, és ők ismét futásnak eredtek.
Pinky hírtelen ugrott Rewrite nyakába, és a palack összes tartalmát rá borította.
- Yoru szóljál már a nődre! –próbálta magáról nevetve lehámozni a kis rózsaszínt.
- Minek? Úgy látom nagyon élvezi. –nevetett ő is. Szétnézett maga körül, majd elkomorodva az égre.
- Valami baj van? –szólította meg valaki. Rátekintett. Dús fekete haj, itt-ott elszórva lila tincsekkel, és hatalmas zöld szemekkel. E két külső tulajdonsága mindig a kígyókra emlékeztette.
- Nincs, Sierpe.
- Akkor?
- Csak gondolkodom a történteken. –húzta magához.
~ Régen volt már, mikor úgy gondoltam erre a lányra, hogy ellenségem. De hát, én három évvel ezelőtt is egy ellenségembe találtam meg a társam. Persze ki hitte volna, hogy hétből később tizenkilencen is lehetünk akár... vagy is...
- Na, óvatosan! –nézett rájuk, ahogy elfutottak előttük.
Rewrite hírtelen kapta el a lányt és felkapta, kicsit fel is dobta, a lány átfogta a nyakát.
- Mikor lettek ilyen jóba? –sétált Sierpe-ék mellé Dereck.
- Már régóta jóba vannak, csak az utóbbi időben ért megpróbáltatások még jobban összekovácsolták őket. –válaszolta Yoru.

[ - Jó reggelt kisszívem. –sétált be a srác szobájába a legjobb barátja boldogan. Az nyaktól egészen alhasig, ujjaktól vállig, lábujjaktól combig be volt kötve mindenhol, még a feje is, arcán is egy kis kötés égtelenkedett.
Ő nem feküdt, inkább ült, úgy kényelmesebb volt. Ránézett a vendégére, majd maga elé emelte a kezeit. Lassan mosolyodott el.
- Szia!
- Fáj valamid?
- Mindenem. –nevette el magát, mire a másik is, leült az ágya szélére.
- Egy darabig megint nem ugrálsz.
- Hát nem. Nem is baj. Ugráltam én már eleget.
- Sokat is. Örülök, hogy jól vagy.
- Kösz. A történtek után is, tényleg örülsz neki?
- Nem tehetsz róla, öregem. Nehéz időszakon vagy túl. Most mit érzel?
- Megnyugodtam. Most már jól vagyok.
- Csináltam egy vizsgálatot, amíg aludtál.
- És?
- Hát tesó... úgy néz ki egy darabig még köztünk maradsz!
- Na bazdmeg! –nevette el magát ismét. ]

- Rewriiiiite! –hasított az újabb elnyújtás, majd a fiú kiáltása.
Ez így ment egy darabig, amíg végül a fiú a hátára dobta a lányt.
- Mehetünk? –nézett fel rá.
- Mehetünk! –nevetett a lányka, amikor Rewrite hírtelen letette, kicsit előre szaladt, a kezeit a szája elé tette és elkiáltotta magát: - Tay!
A többiek csak fürkészve szétnéztek. Keresték a személyt, latolgatva kit szólíthatott meg a, inkább már férfinak nevezhető mint fiú. De hiába néztek sokfelé, senkit sem láttak. Rewrite hírtelen kezet fogott a... levegővel.
Ezt csak ők látták így.
[ - Tay!
- Te jó... ÉG! –kiáltott egy kisfiú, akit csak ő látott. Arca felderült, szemei kikerekedtek, boldogan szaladt hozzá, és reménykedve nyújtotta felé a kezét. És amikor az elfogadva megrázta melegség öntötte el. ]
- Hogy vagy töki?
- Annyira régen láttalak! Te hogy vagy? A nővérem mesélte a történteket! Nincs semmi bajod?
- Lassabban, töki. Na igen, a nővérednek elfelejtettem szólni arról, hogy már kiengedtek a kórházból. Most hol van?
- Ha jól gondolom pont a te házad tetején ücsörög és a macskáddal játszik.
- Ez jellemző is lenne rá.
Eközben kis csapatunk aggódva figyelte őt. El nem tudták képzelni vajon mi történhetett vele, mi több, aggódtak attól, mi van ha sokk-hatás érte az elmúltak miatt, talán ezért ez a megmagyarázhatatlan jelenet. Végül Pinky bátortalanul szólította meg, mire a kisfiú a fiú mögé bújt.
- Ne aggódj, nem bántanak. –nevetett rá, ahogy a hátához ért hogy előrébb tolja.
- Ők lennének azok?
- Mindegyik. Fárasztó egy banda.
- Te most... Rewrite te most... –de Pinky nem tudta befejezni.
- Ja tényleg. Tudod, ők nem látnak.
- De... te is az érintésem nélkül látsz. Ők miért nem? Pedig kiválasztottak ők is, mint te.
- Jó kérdés. Gyere. –tolta meg ismét a hátát és a lányka elé vezette. A többiek csak össze-össze néztek, az aggodalmas tekintetek úgy száltak a levegőbe mint égen a madarak.
- Érintsd csak meg. Nagyon kedves, szeretni fogod. –mutatott Pinky-re, mire a kisfiú lassan a kezéhez ért. A lány úgy érezte mintha egy pillanatra csak, de erős villámcsapás érte volna. Szorosra zárta eme élmény miatt a szemeit, ám mikor kinyitotta és ő is meglátta a fiatal fiúcskát elmosolyodott.
- Szia. Sora Sakura a nevem, de mindenki csak Pinky-nek hív. Te Rewrite barátja vagy, igaz? –hajolt le hozzá. Kedves hangja mosolyt csalt arcára.
- Tay vagyok.
A lány már majdnem meg tudta simogatni a fejét, amikor barátja hírtelen elrántotta.
- Yoru nyugalom! Tényleg van itt valaki! Egy kisfiú!
- Té-tényleg? –dadogta egyszerre mindenki.
- Eddig én sem láttam, de aztán megfogta a kezem. Ez hogy lehet? –fodult Rewrite felé.
- Nézd meg Tay bal szemét. Mint azoknak a szellemeknek akik nincsenek tudatuknál. Tay valamiért csak félig változott át, ezért csak az látja aki megérintette.
- Kivéve téged. –szúrta közbe az említett.
- Igen, kivéve engem. De ha Tay megérintett valakit az onnantól kezdve látja a szellemeket. Csak a normális, nem-vagyok-zombi,-még-megvan-az-eszem szellemeket.
Pinky ezen nevetni kezdett, majd észbe kapott: - Tehát Tatsuya és Miwako ezért látja Tei-t.
- Igen, egyszer véletlenül megérintette őket amikor nálam voltak. –szólalt meg valaki, az egyetlen, aki nem lepődött meg Rewrite viselkedésén. Lassan Pinky mellé sétált.
- Szia Ayumi! –köszönt rá a kisfiú.
- Szia Tay. –köszönt vissza.
- Ayumi? –fogta át a derekát Veon.
- Fogd meg őket Tay, tök hülyének néznek minket. –rázta meg a fejét a lány, és ezzel a fiú végigsimított mindenki kezén. Döbbenten nézték az előttük álló fekete hajú, furcsa szemű gyereket.
- Honnan ismered? –meredt Veon a barátnőjére.
- Amikor hazajöttünk Rewrite-al összefutottunk vele, engem is véletlenül érintett meg. Egyébként meg Tei öccse.
- ÖCCSE? –kiáltottak a többiek.
- Igazából csak fogadott. –mosolygott a fiúcska.
- Tei még régebben talált rá és magához vette. Na, nyomás töki, keresd meg a nővéredet. –szólt Rewrite, a fiú pedig elvigyorodva futott el, miközben ő visszavette a hátára a rózsaszín hajú lányt.
Megindulni készült ő és Ayumi, bár a többiek még mindig dermedten, amikor Orime kis csapódást érzett a lábánál.
- Au! –nyögte az előtte fenékre esett leányka, aki az imént szaladt Orime-nek. Fiatal arcvonásai kis fájdalmoról árulkodtak, ahogy a fenekéhez nyúlt és gyorsan dörzsölte, hogy enyhítsen a fájdalmon. Felpattant és a lányra nézett.
- Sajnálom! –hajolt meg, és tűzvörös haja előre omlott. Orime szemei elkerekedtek, hatalmasat nyelt.
- Orime. Orime, hallod? –bökte meg Rewrite.
- ...ha? –nézett rá kábultan.
- Bocsánatot kért. Illene rá válaszolnod.
- Ja, igen! Semmiség! –hadarta.
- Tényleg nagyon sajnálom.
- Nincs baj, ne izgulj. –mosolyodott el, mire a lány is, és ismét futásnak eredt, vörös hajzuhataga lobogott utána.
- Mi volt ez? –nézett rá kissé aggódóan Rewrite.
- Csak elfáradtam. –mondta neki kedvesen, majd a kislány után nézett.
- Örülök hogy találkoztunk végre... Kokoa.

Ahogy a lány kinyitotta a szemeit felköhögött. Hosszú hófehér haja körbefogta sötét bőrét, melyről lecsöpögött a vére, ami a körülötte lévő kis vízbe hullott. Felült, tovább köhögött, majd szétnézett.
- Mint valami szánalmas Ophelia, aki mégis ragaszkodik az életéhez. –mosolyodott el szomorúan saját magán. Nehezen, négykézláb, néha meg-meggörnyedve érte el a tópartot. Nehezen vette a levegőt, erősebben kezdett köhögni. Bár mindene fájt, tudta, muszály felállnia. A kezeire támaszkodott, és nehezen kihúzta magát. Ám bármennyir nem akart hírtelen mozdulatot tenni, mégis kénytelen volt gyorsan a víz felé hajolni, hogy kiadja gyomra nem kívánatos tartalmát. Hosszú időbe tellett, majd kis vér is távozott. Ezután a hátára feküdt kimerülten, nem törődve a szája sarkából csordogáló vörösre. Lassan a fejéhez nyúlt és felkiáltott fájdalmában. Nagyobbacska, macska szerű füleket érzett. A víz fölé hajolva ismét, a tükörképét nézte. Még a szeme fehér része is vörös színben pompázott. Erősen behunyta a szemét, koncentrált. Lassan fehér fény vette körül, és miután az szétáramlott már nem voltak ott a fülek, és sötét bőre fehér, sápadt színné alakult, valamint a piros a szemében normális színné terjedt már csak el.
És mikor behunyta a szemeit elaludt a kimerültségtől.

- Felébredtél! –kiáltott a tűzvörös hajú lány.
Vékony hangja sértette a másik fülét. Ijedten kapott a fejéhez.
- Már megint?! –borult ki saját magán, és nehezen felült.
- Oh, még nem szabadna... –kezdett bele, ám az idősebb felállt, kis fehér fény vette körül, és miután visszanyerte sápadt színét és eltűntek a fülek gyengén esett össze.
- ...felállnod. –fejezte be a lány a mondatot.
~ Francba... haza kell jutnom. –emelkedett fel ismét. Lábai remegését és gyenge lépteit látván a kisebbik aggódott attól, összeesik. A magasabb nekidőlt egy fának, mélyeket lélegzett.
A vöröske megindult felé, erősen vizslatta a nyúzott arcot.
~ Milyen szép hamvas a bőre. –tűnődött el, megijedt amikor a lány rámeredt.
- Hol vagyok? –szegezte neki durván a kérdést.
- E...e-egy erdőben... menedéket kerestem és... téged találtalak.
- És mekkora ez az erdő?
- Nem tudom, még nem jártam itt.
- Francba. –szűrte a fogai közt, és erős léptekkel indult meg, ezüst haja lebegett utána. A lányka, mint akit megbabonáztak követte. A másik észre sem vette, egészen addig amíg az fel nem jajdult, miután beütötte a lábát egy kőbe.
- Köszönöm a segítséged. Innentől egyedül is boldogulok. –fordult felé egy mosollyal, majd tovább indult. A kisebbik úgy maradt. Akkor eszmélt fel, amikor a lány majdnem kiért a látóhatárból. Azonnal utána futott, és amikor a másik megállt ő nekiment.
- Neharagudj! –hadarta.
- Mit akarsz? Megköszöntem, mással nem szolgálhatok. –fordult felé.
- Hát én... mivel te is egyedül vagy... és én is... érted.
- Szakadj le kölyök. Nem vagyok pesztonka. –indult tovább.
- Kölyök?! Tizenhat vagyok, kikérem magamnak!
A lány megdöbbent, végigmérte.
~ Vajon én is ilyen magas voltam mikor ennyi idős voltam? Na, nem mintha annyival magasabb lennék nála de... –ám ismét csak hátat fordított.
- Kérlek! –indult utána, az viszont nem válaszolt, így elébe futott – Hogy hívnak?
A lány nézte egy darabig a barna szemeket, majd egyszerűen vállat vont.
- Egyébként meg, köteles vagyok veled tartani!
- Ugyan miért? –kerülte meg.
- Mert te más vagy. –erre hírtelen megállt, döbbenten fordult vissza felé. A lány lehajotta a fejét – Te más vagy... te nem fogsz engem bántani, mint a többiek...
~ Ez a lány... nem is tudom mire gondoltam először, arra, hogy ismer engem, vagy arra, hogy sírni fog?
- Tudom. Látom a hajad színén. Más vagy. –mosolyodott el hírtelen, mire a magasabb körbejártatta a tekintetét és ment tovább. A kicsi meg utána.
- Engem Kokoa-nak hívnak. Téged?

És ez így ment onnantól egészen naplementéig.
- Na, még mindig nem árulod el? –sétált mögötte tisztes távolságot tartva, az idősebbik ekkor borult ki, felé fordult kiabálva: - SZÁLJ MÁR LE RÓLAM, NEM ÉRTED, HOGY NINCS NEVEM?!
- De... olyan nincs.
- DE VAN! KOPJ LE, KIS HÜLYE! –sietősen lépkedett tovább. A kicsi megállt erre. Ismét lehajtotta a fejét. Valamilyen szinten talán szégyellte magát, ám tudta mire rendeltetett, ezért nem hagyhatta csak ennyiben. Amióta álmodik folyton róla szólnak az álmai. Eljön majd az angyal aki jobb életet hoz. De ez... ez nem angyal! Az angyalok kedvesek, megértőek, segítőkészek... ám lassan felötlött benne, hogy az csak álom volt... talán a valóságban az angyalok nem is olyanok mint a mesékben. Vagy talán az utolsó, igazi angyal ilyen.
- Valóság... Real. –suttogta. A másik rá kapta a tekintetét ijedten.
- Érzed ezt a szagot?
- Tűz! –kiáltott hírtelen a kisebbik, mire a nagyobbik a szag irányába fordult. Igen, már látszódik a füst. És jelenlegi helyzetben még csak az a veszély áll fel, hogy esetleg sokat lélegeznek be, de ha a tüzet is látják majd... nem lesz menekvés.
- Futás! –kiáltott az ezüstös. Egymás mellett haladtak, sebesen futottak.
- Francba! –sziszegte aznap már sokadjára.
- Nézd! –sikított a kisebbik, dermedten megállt. Az erdő azon része ahol nemrég veszekedtek immáron lángban állt.
- Gyerünk! Siess! –ragadta meg a karját és futott tovább, ám a lány folyton vissza-vissza tekintett.
Jobban rákapcsolt még ahogy elengedte a lánykát, az tudta tartani az iramot. Ahogy egyre közeledtek a folyó felé, sajnos úgy közeledett feléjük a tűz is, és a futás már nehézkessé vált egyrészt a kimerültségtől, másrészt egyre jobban csúszott a talaj.
A vörös sikított az ijedtségtől mikor elesett. És ismét sikított mikor a mellette lévő fa dőlni kezdett. Majd lehunyta a szemeit... hírtelen oldalból erős ütést érzett. Társa rávetődött és elgurult vele. A kisebbik hírtelen átvette az irányítást, erősebben forgott egyenesen le egy szakadékba. Tudta, hogy fájdalmas lesz a becsapódás, de vagy ez, vagy tűzben meghalni.
Érezte hogy becsapódik, és csak egy pillanatra vesztette el az eszméletét.
Egy egészen aprócska tóba estek, épphogy elég volt ahhoz, ne üsség be magukat annyira hogy törjön valamelyik végtagjuk. Felült, kereste a lányt a tekintetével, és amikor az felköhögött odament hozzá négykézláb, nehezen, szaporán véve a levegőt.
- Rendben van... mennyünk együtt. –lihegte.