- Mikor mész orvoshoz? –kérdezte hírtelen a fiútól.
- Nem megyek. Inkább vizsgálj meg te. 
Arashi bólintott és elvégzett néhány rutin vizsgálatot, de előbb letette a kishúgát az ágyra.
- Na? –kérdezte.

Arashi hosszasan tépelődött. Nem tudta hogy mondja el a fiúnak. Belekezdett egy még számára is erős, tudományos magyarázatba, de Rewrite félbe szakította.
- Tudod hogy utálom a kertelést!
- Három év. Talán négy. Ennyit még élhetsz. –hajtotta le a fejét. Rewrite kis idő után kínjában kuncogott.
Reggel, mikor Blair kinyitotta a szemét egyből a konyhába ment, mert hallotta a bátyja hangját. 
Rewrite-aal szemben ült.
- Itt töltöttük az estét? –kérdezte bátyjától, aki bólintott. Blair bement a fürdőbe és elkezdte kifésülni a haját.
A kisebbik fiú bement az egyik szobába és egy piros szalaggal jött ki. Mikor a lány kijött szó nélkül mögé ment és összefogta vele hátul hosszú haját.
- Kösz. –mondta alig hallhatóan, a srác csak bólintott és visszaült. Blair beült testvére ölébe és belekortyolt a poharában lévő valamiből, majd azonnal a mosdóba rohant.
- Mi az? –nézett utána a hosszú hajú.
- Nem szereti a tejet. –bökött a poharára.
- Ő se?
- Utálja, akárcsak te. 
Blair sápadtan jött vissza és beült ismét testvére ölébe.
- Mondhattad volna hogy tejet iszol. –nyögte.
- Így viccesebb. –röhögött fel, mire a lány felállt és beült Rewrite ölébe.
- Mi az? –nézett le a lányra kissé vörösen.
- Jaj ne már, gyere vissza, tudod hogy csak heccelek! A nagyobb testvérüknek kötelességük piszkálni a kisebbet! Gyere már vissza! –mondta mire a lány felült és visszaült. Rewrite szomorúan elmosolyodott. 
~ Szóval ennyi. Csak azért jött hozzám, hogy húzza a bátyja agyát. Ennyi. 

A vörös hajú, fekete szemű lány virágok között feküdt. Sírni szeretett volna. Tudta, hogy amit mások életnek neveznek az neki nem adatott meg. Magányos, szomorú, kevéske emlékeire gondolt. 
Egy kislányt látott maga előtt, aki ugyanúgy nézett ki mint ő. Egy sötéthajú nő mellett feküdt, aki énekelt neki és simogatta a hátát. Szomorú, de kellemes dal volt. Érezte a kellemes illatát, szorosan hozzábújt. 
Újabb kép, az a nő aki vele volt az erdőben feküdt, haját befogta saját vére. Ő odafutott hozzá és könyörgött, hogy ne hagyja el. Ám a nő mielőtt szólhatott volna lehunyta a szemeit.
Talán ez a legrosszabb emléke. Nem tudta felfogni, hogy ez talán tényleg megtörtént. Több emléke nem is volt, csak a nőről, aki mindig vigyázott rá, segítette, nevelte és foglalkozott vele. És ő már nem él.
Lassan állt fel a virágosból. Nem tudott sírni. Soha nem tudott. Pedig most igazán szeretett volna.

Misa Touya mellett ült egy kihalt kis parkban. Tudta, hogy ez lesz az utolsó eséje annak, elmondja hogyan érez iránta.
- Szóval miért jöttünk ide? –kérdezte a fiú. 
- Ma vége mindennek. –nézett az égre.
- Igen, tudom. Pont ezért kéne inkább edzenünk! 
- Nem, nem kell! –kiáltott.
- Hogy? –nézett rá aggódva.
- Hát nem érted? Ma vége mindennek. Annyi dolgunk lenne még…annyi mindent kellene még átélnünk. 
- Félsz a haláltól?
- Igen. Félek attól, mi lesz. Szerintem most mindenki fél. Az utolsó napunkon úgy gondolom végre egyenesen kell beszélnünk egymással. Yoru most is a rózsaszín lánnyal, Pinky-vel van.
- MI?! –pattant fel ültéből.
- HAGYD MÁR ABBA! Nem érted?! Ez az utolsó napunk! Had legyenek most együtt! A maradék időt Pinky…had töltse azzal akit szeret.
- Úgy beszélsz mintha tudnád mit érez. –ült vissza.
- Csak azt mondom, hogy az utolsó napot had töltsék együtt. Te is Orime-vel lennél, nem?
A fiú nem válaszolt. Hosszú percek után szólalt meg: - Te miért nem azzal vagy, akivel szeretnél lenni?
Misa szomorúan elmosolyodott: - Mert az sajnos nem veszi észre, hogy én szeretem. De lehet, hogy jobb is így.
- Hát…ha ez az utolsó napunk…menj és mond meg neki.
Misa csak bólintott. Ismét hosszú percek teltek el, most ő szólalt meg: Touya… -szólt halkan.
- Igen? Szeretnél mondani nekem valamit?
Misa néhány másodperc után ismét megrázta a fejét: - Nem. Semmit. –mosolyodott el. Lassan közelebb csúszott hozzá és nekidőlt. Már ez is elég, gondolta, hogy ha ezt a napot így töltheti el vele. A fiú átkarolta a vállát. 

Yoru szorosan ölelte Pinky-t az ágyban. A lány már nem számolta hány alkalma volt a fiúval. Szorosan hozzábújt, kis puszit adott a szájára.
- Izgulsz? –szólalt meg a srác.
- Talán. Egy kicsit. 
- Ha lenne bármi amin változtathatnál az életedben, mi lenne az? 
- Nem nagyon van. Talán nem engedném hogy a sukebanokkal szétszakadjunk. Talán nem engedtem volna, hogy Blair azt higgye halott vagyok. Nem váltam volna el tőled soha. És még erősebbé kovácsoltam magam volna lelkileg. Azt hiszem csupán ennyi. Neked van?
- Nekem? Talán…hogy megpróbáltam volna jobban a csapatom része lenni. Más nincs. Büszke vagyok az életemre. Persze nem mondom, hogy nem akarok tovább élni de…nekem így most jó. 
- Ha így érzel, akkor már én sem aggódom. 

Yukari a kórházban segédkezett Nuru-nak.
- Aranyos vagy, hogy még ezt a napot is velem töltöd. –mosolygott rá a fiú.
- Te vagy a legjobb barátom, ez csak természetes. –bólintott.
- Te is nekem.
- Egyébként…miért dolgozol még ma is? Hiszen ez az utolsó.
- Pont ezért. Mert ez az utolsó. Tudod, apám is orvos volt. Imádta a munkáját. Szerettem volna tovább vinni amit ő csinált, de…nem vagyok biztos bene, hogy mindig jó döntést hoztam. Így vezekelek, hogy még ezen a napon is dolgozom. De te miért nem töltöd a családoddal, vagy a barátaiddal?
- Mert mindenképp egy kiválasztottal szeretnék lenni. Azzal akit a legjobban szeretek. 
Nuru odalépett hozzá és átölelte. Nem szerelem volt köztük, de nagyon erős barátság, tisztelet, megértés. 

Mijuni a szobájában volt, ugrált, futkározott, próbálta elfoglalni magát. Kaito azért nyitott be, mert már nagy volt a hangzavar.
- Te jó ég, mit csinálsz?! –kiáltott rá.
- Bármit, hogy eltereljem a figyelmem! –kiáltott vissza.
- Elterelni? Miről?
- Csak estig! Már várom!
- Tudod egyáltalán mi lesz este?
- Persze! De én már várom! Utoljára együtt küzdeni mindenkivel…csodálatos lesz. Félek, de ez se baj. 
Kaito döbbenten nézett húgára. Az utolsó napra csak megjött még neki is az esze. –gondolta magában, leült egy székre és csak nézte hogy a húga kitombolja magát.

Arisa az utcán sétált. Tudta testvére kivel van. És tudta, nem helyes ahogy testvére iránt érez, ő mégis…szerette a fiút. Nem csak barátként vagy testvérként. Valaki mellé sétált, cigaretta szagot érzett, így odafordult.
- Azt hittem leszoktál. –mondta köszönés helyett.
- Úgy is volt. De ma már had ne keljen ezen gondolkodnom. –sóhajtott Ayumi és nagyot slukkolt a cigarettából. 
- Miért nem vagy te is egy barátoddal?
- Azzal vagyok. –szívott ismét nagyot.
- Én? –kérdezte halkan, mire Ayumi átfogta a vállát.
- Ha nem is látszottunk hú-de-jó-barátoknak, én most mégis veled szeretnék lenni Arisa. Nem tudom miért. De most veled szeretnék lenni. Baj?
- Nem. Én is veled szeretnék lenni. – karolt a lányba.

Arashi a buszmegállóban várta Orime-t, aki SMS-t írt neki, hogy jöjjön oda. Mikor a lány odaért szokásos két puszival köszöntek egymásnak, és elindultak sétálni.
- Mi volt az a nagyon fontos?
- Csak mondani szeretnék neked valamit.
- Na, mondjad.
- Az, hogy Rewrite nyavalygós picsának nevezett engem, az nagyon fájt. Azt hittem mindenki szemében az vagyok. De én nem vagyok nyavalygós picsa! Vagyis már nem! Felnőttem a másik vezér szerepére, erős leszek, és nem fogom hagyni magam!
- Ezt akartad csak?
- Többek között. Azt is el akartam mondani, hogy tudom, hogy tudom, nem pótolhatom Rose-t egyikőtök életében sem, sem a tiedben, sem Rewrite-éban. de én akkor is felnézek Rewrite-ra! És akkor is úgy érzem, mintha a bátyám lenne. Néha bűntudat gyötör, mintha lecseréltem volna Touya-t.
Arashi szomorúan nevetett fel: - Blair is úgy érzi, hogy csak egy pótlék.
- Pótlék? –kérdezett vissza Orime.
- Majdnem született egy húgom. De az édesanyám belehalt a szülésbe, és a lány is. Néha úgy érzem Blair az a gyermek reinkarnációja. Három nap eltéréssel, de hát Jézusnak is kellett három nap mire feltámadt. Blair gyakran úgy érzi hogy én a vérszerinti húgom pótlom vele. De ez nem így van. Tudod, nagyon ki voltam bukva a vérszerinti miatt, de már nem is érdekel. Mert Blair nekem tényleg a húgom. Szeretem.
Orime felnézett az égre, kinyújtotta a kezét: - Én azt hiszem szerelmes vagyok belé.
- Mi? –nézett rá.
- Mármint, ez nem olyan szerelem. Ez más. Ez az, amikor a lelkem szerelmes az ő lelkébe. Nagyon szeretem. Tudom hogy ez szerelem, mert az vagyok normális értelemben is, csak persze egy fiúba.
- Te szerelmes vagy? –állt meg hírtelen, mire Orime megfordult, mosolyogva bólintott.
- Igen, már bizton tudom.
- És…a fiú viszont szeret téged?
- Nem tudom. Reménykedem benne.
Arashi kínosan felnevetett és megdörzsölte a tarkóját: - Akkor gondolom esélyem se lenne nálad. 
Orime hírtelen megtorpant. Ránézett, érezte hogy a szíve a torkába ugrik. 
- Megígértem Rewrite-nak, hogy nem veszlek el tőle. Cserébe megígérte nekem, hogy nem veszi el tőlem Blair-t.
- Értem. –sóhajtott. 
Mentek kis ideig, majd Arashi hírtelen megfogta a lány kezét: - És ha nem lenne az ígéret, meg a srác akibe szerelmes vagy? Csakhogy tudjam mire számíthatnék.
- Te vagy az a srác. –szorította meg a kezét. Arashi lehunyta a szemeit és apró, könnyed puszit adott a lány szájára, aki úgyszintén lehunyta a szemeit.
Eztán szorosan ölelték egymást sokáig.

Blair rágyújtott egy Black-re. Tudta, most mindenki azzal van akit a legjobban szeret. Tudta hogy a másik Élet és az egyik hozzátartozó szerelmes csapattársa együtt vannak valahol, hogy az ő kis rózsaszínja és annak a fiúja együtt vannak, hogy a srác akivel közös titka van és a kis hősnője együtt vannak, hogy az elválaszthatatlan testvérek együtt vannak, hogy zöld sukebanja és annak fehér hajú barátnője együtt vannak, és hogy bátyja és legjobb barátnője is együtt vannak. Már csak azon tanakodott vajon lépnie kellene-e és meglátogatná-e a srácot, aki egyre többet járt a fejében. Lassan felállt és kilépett a lakásból, bezárta.
Ahogy elindult esni kezdett az eső. Csurom vizesen kopogott Rewrite ajtajánál. A fiú egy fehér pólóban és egy laza farmerben volt.
- Jesszom’ gyere be gyorsan mielőtt megfázol! –húzta be a karjánál fogva.
- Zavarlak? –kérdezte. Egészen összeöltöztek, rajta is egy fehér póló volt, csak farmerszoknya hozzá.
- Nem. Kérsz meleg teát?
- Nem szeretem a teát.
- Kávét?
- Azt igen, köszönöm.
A fiú hamar meg is csinálta. Blair a laptopból áradó számra lett figyelmes, felnevetett.
- Mi az? –nézett rá a fiú.
- Te tényleg hallgatod Anna Tsuchiya-tól a Loser-t? –nevetett.
- Jah . –nevette el magát ő is –Nem rossz szám. És a te ajánlásoddal van, még ha szemétkedésből is mondtad.
Megitták, majd a fiú előkapta a gitárját és egy szép dallamot kezdett játszani.
I can feel, I can feel you near me,
 Even though you're far away
I can feel, I can feel you baby, why? –énekelte hozzá Blair. A fiút ez nagyon meglepte. Nem hitte volna, hogy a lány imseri, hiszen még ő maga sem tudta mi ez, csak a gitár részt ismerte. Mikor vége lett döbbenten kérdezett: - Ezt honnan ismered?
- Te honnan?
- Reita mutatta.
- Gondoltam. Én mutattam Reita-nak. Avril Lavigne-től a Why. Nem szeretem, de vannak jó számai. És Reita nagyon szerette ha ezt énekeltem neki, így megtanulta gitározni.
- Hiányzik?
- Már nem sokáig. Bár ha létezik Pokol meg Menny akkor továbbra is hiányozni fog. 
- Ezt hogy érted?
- Ő a Mennyben van. Én Pokolra kerülök. Isten utál engem, az Ördögöt meg még csak nem is érdeklem. Ezért eldöntöttem, ha lejutok a Pokolba felállok az első katedrára és elordítom magam ’MEGJÖTT A POKOL HERCEGNŐJE!!!”
- Te nem is félsz? 
- Nem.
- Pedig szerintem mindenki fél a haláltól. Azt hittem te is.
- Én nem. Én a fájdalomtól félek. A haláltól már rég nem tudok rettegni. A fájdalom, az amitől rettegek. De ez se érdekel már nagyon. Ma végre vége lesz mindennek.
- Mind ezt hisszük…pedig mi lenne ha megmenekülnénk?
- Hogy mi lenne? Csoda!
- Na, ne viccelődj! –nevetett.
- Jó elhülyülni, de…akkor is csoda lenne az. 
- Ennyire nem hiszel magadban?
- Nem ismerem magam. Ha belenézek a tükörbe csak egy idegen van előttem…kiállok a napfényre, felnézek és hányok. Aztán megpróbálok ismét belenézni a tükörbe, és talán már látok egy kis reményt. De nem vagyok optimista, hát újra hányok.

A vörös hajú, fekete szemű ismét a virágosban feküdt. Nézte a csodás naplementét. Nem akarta a teljes sötétséget. Tudta, onnantól nincs tovább. 
- Levo. –ejtette ki saját nevét. Latinul azt jelenti fény, ezt tudta. Nem sikerült sírnia. Eldöntötte, hogy nem is fog. Az utolsó napján már nem. Eldöntötte, hogy legyen akármi, alakuljon bárhogy, ő ma meghal. Nem akart tovább lélegezni, úgy érezte nincs joga hozzá, hiszen ő valójában…
Még csak gondolni sem akart erre. 
Ismét az emlékeire gondolt, amikkel már nem tudott tovább élni. Kicsit félt, de inkább kíváncsi volt a ma estére. Reménykedett benne, hogy még meg tudja nézni, ahogy teljesen lemegy a nap. 

A fényben járók és a sötétben járók késő este futottak össze véletlenül annál a bizonyos rétnél.
Esni kezdett ismét, majd egy hatalmas robbanást hallottak.
Elkezdődött.