OVA 1. PART 1. - Blue Air

- Namida siess! - futott be egy férfi az öltőzőbe mialatt tincsei hirtelen előre lógtak s aggodalmasan ,kicsit lihegve nézte a lányt. Az csak döbbenten tekintett fel az ajtóban állóra majd gyermekies mosollyával ámitotta el. Hiába volt már 27 éves, arcán ez cseppet sem látszódott meg. Bájos mosolya és gyermekies arca ígyis letagadott jópár évet.  Vissza fordult az asztala fele, bele tekintett a tükörbe ,majd letette azt a képet amit eddig nézet. A férfi észrevette ezt már egy ideje, szinte, nem is... minden fellépés előtt ezt csinálta a lány. Csak ült az asztala előtt, az öltőzőben és azt a képet nézte. Hiába kérdezte, sosem válaszolt rá a nő, pedig megbízhatott benne. Igazából sok mindent nem tudott róla, hiába ismerték már egymást 6 éve, mielőtt ide költözött volna a lány, arról az életéről sosem mesélt. Sosem.
A következő pillanatban a férfi csak parányi fájdalmat érzet ahogyan a lány a legyezőjével fejen csapta. Parányi durca jelent meg vonásain, amitől még érdekesebb lett fehéres arca.
- Wataru... tudod jól ,hogy ilyenkor a másik keresztnevemen kell szólitanod.
- Igenis Ruisu.- mosolyodott el zsörtölődve a férfi . - Egyszer kérhettek érte magyarázatott ?
- Talán. - jelent meg ismét az a mosoly amit a férfi szeretett mialatt kiléptek és tovább haladtak a folyosón.
- Mi lenne ha nem ütnél a legyezővel.
- Elfogadom az ajánlatod...de majd meggondolom.
- Rui. - szólt ekkor Rimudo a lányra és a másikra pillantva.
- Sajnálom Rimudo, Chara. - pillantott a melette álló lányra s csepnyit meghajolt.
- Semmi, legalább itt vagytok és kezdhetünk. - bólintott Chara, aztán intett és felmentek a szinpadra hátulról.
A következő pillanatban minden olyan fényüző lett. Nem a világítás, nem az eszközök, hanem a hangulat. A közönség nagy tapsal várta őket, majd ujjongtak egyet. Mindenki beállt a helyére míg Namida meghajolt majd a mikrofonhoz lépet. Egy pillanatra szomorúan tekintett le, megcsillantak a szemei ,majd nagy mosolyt vett fel s felemelt kézzel köszöntötte a közönséget.
- OIII! Nagyon hálásak vagyunk ,hogy eljötettek ide.! -  Kezdte aztán bele kezdtek a koncertbe.

[Bennem éltél, nem tagadom
miattad lettem aki
csak te voltál számomra
egészen egy téli hajnalig.]

Anata wa watashi no naka de,
watashi wa hitei shimasen sunde
ita sore wa anatadatta hito shikashi,
anata wa watashi o shita hiraku fuyu no yoakedesu.

[De az élet megy tovább
nekem is haladnom kell
hiába is próbálnám
most már sírni kár.
A történet halad tovább,
kérlek ,a menyből mosolyogj rám.]

Shikashi, jinsei wa tsuzuku watashi mo ni iku ni
muda ni shiyou toshite ima naite haji.
Sutōrī wa ue ni iku watashi ni
egao ni roshia o shite kudasai.

~Blair, még mindig te jutsz eszembe. Még mindig azokra a napokra vágyom és gondolok amit együtt töltöttünk el.
Fáj ,hogy elmentél, de kezdelek megérteni, bár sosem tenném én meg, megértelek.
És remélem, bár hol is légy odafent.... megtaláltad a boldogságod örökre.
Most is....figyelsz engem onnan ? ~

[ A hideg egyre csipősebb lett ahogyan körbe tekintett az üzlet polcain. Már bevásárolt és csak be-be pillantott az ablakon, hátha eszébe jut még valami. Majd mikor végre  arra a megállapitásra jutott ,hogy mindent megvett ami kell, elindult a ház felé ahol élt átmenetileg. Mivel kedvese szülei elmentek otthonról ismételten ,ő vigyázott a fiúra, főleg most. Bár hetek teltek el, nem telt el úgy nap ,hogy a lilás hajú lány nem azt várja, barátnője visszatér és ez az egész csak egy vicc volt. De sosem történt meg. Bár neki is maga alatt kellet volna ,hogy legyen, jelenleg mindenhol szinte a lányok tartották a párjukban a lelket, ahol nem ott meg fordítva. A fiúk sokat kullogtak egyedül valahol, mindenki másképp dolgozta fel a történteket, de mégis, kezdték feldolgozni. Namida azonban aggódott ,mert volt valaki, aki nem akart ilyen könnyen engedni. S bár a lánynak is nehéz volt, s a szíve minden pillanatban fájt ahogyan bármiről eszébe jutott a dalos madárka, erősnek kellet lennie ő miatta.
Átfagyott ujjai között megmozdult a kulccsomó amiből kiválasztotta a fő jelentkezőt és lassú koppanással kinyitotta a főbejáratott. Ahogyan belépet köszönt egy nagyot ,majd levette a cipőjét és vissza csukta az ajtót. Semmi válasz. Sem villany, sem semmi. Csupa csönd és hideg minden. A lány felsóhajtott
, majd kipakolt a hütőbe, a konyhában mialatt várta ,hátha lesz változás. Ám itt sem történt ez. Amikor végzet leoltotta a villanyt majd felment az emeletre és bekopogott az ajtón ami mögött már annyi mindent látott és megélt. Szomorúan meredt a semmire, úgy beszélt.
- Kérlek Sosuke...engedj be. - kérlelte halkan de mocorgás nem történt rá.
- Menj el.
- Kérlek...ezzel nem oldasz meg semmit. - folytatta a lány. Már egy hete így ment és elégé zavarta. Egyszer sem jutott beljebb a küszöbig ami bántotta. Hiszen együtt lehet könnyebb lenne ? Nem. Végig ezen agyalt amikor hirtelen ,egy hét után mégiscsak kinyilt az ajtó. A kékes hajú srác vissza ült az ágyra s a földet leste szüntelenűl.
Szomorú arcán bár próbálta takarni a lány kivett belőle minden mozzanatott és tettet amit eddig elkövetett, majd vizslató tekintette lassa a hangszerre irányult ami a földön hevert. Namida mosoly húzott fehéres arcára, próbálta őszintén előadni ezt a pozitiv mimikát mialatt felemelte a fiú dob felszerelésének egy kis darabját és elrakta egy biztonságs helyre.
- Jobban vagy ? - kérdezte mialatt leült mellé.
- Miért jösz mindig ide? Téged nem érdekel a dolog?
- Dehogynem, de ilyenkor az a dolgunk ,hogy ezt együtt dolgozzuk fel...- pillantott rá - aggódtam érted.
- Nem kell.. - dölt el a fiú az ágyon s a plafont kezdte nézni, szándékosan kerülte a lány tekintetétt.
- Látom játszottál ma... - próbált valami kedveset mondani a lány.
- Nem. Nem ment. Úgy érzem, nem is fog többet. Hihetetlen...nem?
- Sosuke....
- Mondcsak... mi lenne ha én is eltünék csak úgy....hirtelen? - pillantott a tenyerére a srác.
- Sosuke.. - emelt a hangján hitetlenkedve kicsit a lány.
- Szerinted észre vennék?
- Hát persze!
- De Blair-en sem vettük észre.- erre Nami az ajkaiba harapott. Tény, nem vették előre észre a jeleket, hiszen minden olyan jó volt. De..aznap este Nami érezte ,hogy valami nincs rendben, de csak azt hitte fáradt a barátnője. Hiszen mosolygott..boldog volt.
- Akkor sem mondhatsz ilyet. Ha most itt lenne és látná mit csinálsz felpofozna az biztos!
- Ugyan már.. - pillantott végre rá.
- Taka is felállt már ,a zenébe temeti fájdalmát,de él,pedig az ő szerelme volt! Fel sem hívtad azóta! Vagy... Dei is megnyugodott, ő is dolgozik és Reijoh-val van. Kao meg elutazott Dana-val ,hogy megnyugodjanak a kedélyek. Sosuke...csak te vagy az aki még igy maga alatt van és nem engedi ,hogy segitsenek...mond mit tegyek ?
- Semmit, hagyj békén. Én...akkor is igy érzem! - fordult váratlanul a fal felé a fiú feszülten.
- Nem mondhatsz ilyet! Hiszen Blair azt akarná folytasd a zenélést! Igen, ezt akarná!
- Miből gondolod ? HA jól látom téged ez az egész megsem hatott... - emelte meg a hangját a srác.
Namida döbbenten tekintett rá, majd mérgesen. Ez szíven ütötte, méghozzá nagyon. Összehúzta a szemeit és ökölbe szóritotta  a kezeit egy pillanatra ,de tartotta magát. Méghogy nem érdekel? Hiszen imádtam, szerettem őt, mindennél jobban.....és hiányzik..mintha szurkálnák a szívem azóta, de tudom nem szabad magam alatt lennem ,mert megigértem neki....és ,hogy másokra is vigyázok...miért nem érted ezt meg Sosuke?
- Ne mondj ilyet....nagyon jó zenész vagy...ez csak átmenet....majd segitünk.. - eröltetett egy mosolyt az arcára a lány s gyengéden ért a fiú vállához aki idegesen húzta el magát s bár akaratlanul de reflexszerűen lökte el a lányt aki pár méterre arrébb ült a fenekére s a hasát fogta ijedten és döbbenten. Amikor Sosuke hirtelen felült és észrevette ,hogy erősebben lökte el a lányt ,ijedten nézett rá .
- Nami...én..
- Hagyjuk. Semmi baj, legyél jól. Pihend ki magad és aludj nagyot. - állt fel a lány az iménti mosollyal.
- Namida..
- Jóéjt Sosuke, most haza megyek. És ne felejtsd el...jó zenész vagy és ezt Blair is tudta. - mondta rápillantva bátorító mosollyal aztán kiment s mikor becsukta az ajtót neki dölt. Hirtelen húzta össze a szemeit ,apró fájdalmai miatt ami az eséstől volt, majd kihúzta magát és sietősen ment haza, most nem maradt itt. Döntött...végül azt teszi, amit Blair mondot utoljára. Sosuke miatt is.
A kék hajú srác a kezeibe temette a fejét idegesen. Nem ezt akarta, nem értette magát. Olyan volt ,mintha elveszített volna a lelkéből egy darabot. Lassan mégis felpillantott és a kezébe vette az ütőket ,majd a dob felé vette az irányt.
Ahogyan hazaért a lány már nem bírta vissza tartani, könnyekben omlott össze. Megtörten rogytak meg a lábbai, s arra alig volt ereje ,hogy a telefont elvegye s megcsörgessen valakit. Mikor a vonal végén megszólalt a fiú hangja ,ijedtnek hallatszódott.
- Namida....te sírsz?
- Nem lényeges. Rimudo...azért hivtalak...
- Akkor ,holnap velem jössz ?
- Igen.]

- Hachiko ! - szólt a kék hajú lány a 4 éves kislányra aki gyönyörű barna , rövid hajával tovább futott s ráugrott a pamlagra.- Hachiko!
- Hagyd csak... olyan ritkán vannak vendégei. - mosolyodott el férfi mialatt átölelte kedvesét s megcsókolta a nyakát.
- Lehet ,de akkor is. - mondta durcásan a nő ,majd sóhajjal elmosolyodott. - Olyan szép...nem Noriaki ?
- Persze..hiszen az anyjára hasonlít.- vigyorodott el a férfi mire Rika nevetve ütötte meg gyengéden.
- Te galád!
- Ó igen...te galád! - szólalt meg valaki mire mindketten felkapták a fejüket.
- Áhh Asazuki...- mosolyodott el Rika köszöntve majd elkapta Ruki kezét és elfutott vele. A két férfi utánuk nézett lepetten ,majd elmosolyodtak. Ekkor Noriaki a lányára pillantott,s mellé állt  a zöldes hajú pasas.
- Az anyukád becenevét adtad neki.
- Járt neki.
- Örülök ,hogy már szent a béke ennyire.
- Tudtad ezt már. - pillantott rá Noriaki. - Nem akartok ti is ?
- Neeeem - rázta a kezeit védelmezően Asazuki - Ruki még fiatal. Hagyom...úgyis bármikot képes leszek nemzeni...öregedhetek még. - vigyorodott el.
- Erre nem voltam kiváncsi. - vigyorodott el Noriaki ,majd elővett két sört és kinyitotta a sajátját ahogyan a másik férfi is.
A gyerekeket nézték ahogyan játszanak ,majd váratlanul a vendég a zöld szemeivel a ház úrára pillantott.
- Kié a másik?
- Dana és Kao gyereke...
- Akkor ő a kis Renji....hogy is becézitek ? Ren ? - nézett rá vigyorogva Asazuki a másik férfira aki megemelte a szemöldökét.
- Igen...de te is tudod ,miért nem engedtem volna ,hogy ha fiam lesz így hivják.
- Tudom...mert a te nevedben az R. az Ren...ahogyan anyukád akarta de te átvetted mikor 18 lettél a Noriakit mert megharagudtál rá.- mondta forgatva a szemeit a férfi. - De ez a srác nagyon jónak néz ki.
- Ügyes is... gondolj csak a szüleire.
- Na és.. - húzta ki magát Asazuki a témát váltva - Megkaptad Brian és Aoi meghívóját.
- Persze .
- És elmentek ?
- Természetesen. Rika ki is nyírna ha nem mennénk, de nem csak ő. Hanem Hachiko is. Nagyon jóban van Will-el és a kis Hina-val.
- Woah... sose gondoltam ,hogy a híres szoknyavadász szexszimbólumból elnyomott férj lesz. - nevetett Asazuki - Női túlerő mi.
- Vigyázz... még mindig egy bandában zenélünk...tudom minden titkod. - vicsorgott Noriaki s ekkor Rika mosollyal ölelte a férjét.
- Szoknyavadász ? Csak volt. Szexszimbólum...-pillantott rá majd vissza - az az én titkom.
Asazuki nevetett majd kedvesére pillantott aki átkarolta.
- Szóval ti jöttök ? - kérdezte visszatérve a témához Noriaki mire most Ruki bólintott.
- Ki nem hagynánk... végre rendesen össze gyűlünk.
- Taka jön ? - pillantott Asazuki Rika-ra aki mosollyla bólintott.
- Természetesen ahogyan eddig is jött ,ha ideje engedte a bandából.
- És Sosuke... - kérdezett rá Ruki. Itt Rika elpillantott ,majd sóhajtott eltökélt mosollyal.
- Elrángatom...nem menekülhet örökre.