23.rész - Búcsúzás

Az ég egyre jobban besötétedett, a villámok csapkodtak.
Az erdőben már kidölt jópár fa, persze ez nem az időjárásnak volt betudható.
Jó pár test hevert a füben vérbe áztattva. Ilyen volt az a kettő is ,amelyiknél most két test görnyedt.
A kis fekete bőgött és sírt, eszeveszetten törölgette a szemeit szinte már fájóan ,dörzsölgetve. A másik vicsorítva tartotta magát ,pedig a könynei neki is indultak.
Lassan felállt és a lány mögé sétált, átkarolta az ölébe vette. Az elbújt a kajai között s ott folytatta a szipogást.
Hoszasan voltak a maguk fájdalmas csendjében ,hiába dúlt körülöttük ,pár száz méterre véresen a harc. A fiú megigazgatta a lány haját s szorosan ölelte.
- Sajnálom...
- Nem a mi hibánk...
- Menjünk... súlyosan sérültél...
- Még nincs vége a harcnak..
- De..számunkra vége....- állt fel ,a karjai között tartva a fáradt lányt.- Vissza megyünk és együtt folytatjuk ott ahol kezdtük...jó?
- NEEEM! HÁT NEM ÉRTED ?NEM FOGTAD FEL? - csapkodta erőszakosan a lány a fehér hajú mellhasát ,de az ezt az egészet csak csendben tűrte.
Szomorúan csillant a szeme ,ahogyan még sosem. Nem szokta kimutatni az érzéseit ,most mégis elmerült ebben. Egyre feszültebb lett attól ahogyan a lány kiabált vele s a végén már ő is felemelte a hangját.
- ÉN IS ELVESZTETTEM ŐKET NEM CSAK TE! - ragadta meg a lányt a vállainál és megrázta, apró könny futott le az arcán mire Rose lepetten tekintett rá.
A fekete csöpség elfordult szégyelve magát ,majd szorosabban ragadta meg barátja vörös kabátját és odabújt. Idegesen kezdet bőgni.
- Sajnálom...
- ... - Abel csendben figyelte ,kezdet párologni a mérge, majd megsimitotta a fényes fekete tincseket .- Menjünk... 
- De már nem lesz olyan..
- Tudom.....- mélázott el ,majd a lányra pillantott. Mélyen emésztette a belsejét a düh. Legszívesebben utána ment volna a lánynak de nem tette. Valaki más tette eg helyette s még most is meglepődik emiatt egy szinten. Szerelme utolsó szavait hallotta állandóan a fülében, s ezt tette most a bosszú helyet.
Vigyázott a húgára......
- Rose...
- Mielőtt elmegyünk....
- Igen?
- Szeretnék elköszönni Pinky-től...
A fiú meglepödöt de nem mondhatott nemet. Előre tekintett ahonnan a harcok zürös zajai hallhatóak voltak. Feszülten nézett ,majd bólintott.
- Akkor...várjunk még egy kicsit.- mondta ,arcán felszáradt a könny, a lány a karjai közt azonban szűntelenül sírt továbbra is.
Abel erősnek mutatta magát, pedig most pont olyan szomorú és védtelen volt, mint Rose a karjaiban siró leány.

[- Szeretlek... - hangzott az elhaló hang mire Abel megrázta szinte a könnyeit vissza tartva a lányt.
- Ne szórakozz velem...!
- Hülye... - kezdte  Fly.
- Én is...szeretlek.. - húztael a száját a srác mire a haldokló lány elmosolyodott s ezután a kezei elernyedtek. Abel remegve érintette meg kedvese hideg testétt ,aztán maga mögött egy sikitást halott, s oda kapta a fejét. Rose erőszakosan rázta Dante-t.
- Azt mondtad szeretsz!? TE IDIÓTA!! MIÉRT!! KELLJ FEEL! - kiabált vele de az nem mozdult. Abel dühösen forrongot ,miközben a szívére hatalmas űr és sötétség honolt.]

 A démoni tűz hirtelen fellobant újra s a barna hajú lány tapogatózva kapta fel a fejét.
Már számolt vissza, már nem sok idő van hátra. Állandóan ezek jártak a fejében ,hiszen az előző támadás nem úgy alakult ahogyan eltervezte.
Kibo nem halt meg tőle ,de még csak nem is sérült meg annyira amennyire szerette volna. Ő viszont elvesztette ismételten a látását, vagyis bandukolt és ugrált folyamatosan ahogyan egyre közelebb érezte az energia hirtelen jövő nyomását.
Felpattant és futni kezdet ,de ekkor egy csapást érzet az oldalán és felkiáltva esett egy fának. Nem volt egyenlő a két erőviszony ,mégis inkább az zavarta ahogyan Lillith szolgái ehhez hozzá álltak. Kibo idegesebb volt ,egyre és egyre jobban. A lány nem tudta az okát ,feltehetőleg nem is érdekelte annyira.
Lassan emelte fel a törzsét egyet nyögve amikor hallotta ,hogy ismét roppant mellette egy faág.
- Eva faja úgyan olyan kegyetlen, egyiknek sem szabad élnie... - hadarta ,hangjában csenget a mértéktelen bosszú vágy.
A kard pengéje megcsillant a teliold fényénél és ismételten érdekes hatással emelte fel a démon ,hogy egy végső csapást mérjen.
A barna hajú harcos ,fájó ,zsibbadt karját emelte maga fölé ,mintha valami védelmezést nyújtana neki ,de talán ez csak ösztönszerű lehetett.
- Halj meg...Eva harcosa. - kiáltott Kibo s lecsapott, azonban a kard 1 méterre odébb landolt ,ahogyan a váralan megmentő a támadó hátába rúgott egy hatalmasatt.
Kibo kidöntött egy fát nagy port kavarva maga után.
- Mi..mi történt...- dadogta Naito tapogatozva a fűvön mikor valami meleget érzet.
A fiú csak nézte a lányt, szemei alatt vérfoltok jelentek meg és kezei egy másik vére miatt volt olyan meleg.
- Gyere Naito...legyen ennek vége... - suttogta s a karjaiba emelte a sérültett.
- Kyo.. - kérdezett döbbenten vissza ,de az nem válaszolt.- Eressz el!
- És ? Harcolsz úgy ,hogy nem látsz ? Majdnem meghaltál...
- Szóval tudtad .... - motyogta halkan egy hosszabb szünet után.
- Nem volt nehéz tudni...
- Mindenkinek van átka..igaz ?
- Mindenkinek....
- De még nincs vége a harcnak! Tegyél le és fejezzük be!
Kyo csak a fejét rázta ahogyan sietős léptekkel haladt tovább a lánnyal a karjaiban.
- Hime...őt védd... - kezdte Naito s megragadta a fiú gallérját. - Kérlek..őt védd meg...
Kyo megdöbbent ,hogy az utálatos lány most neki könyörgött , hogy ilyennel kérte őt.
Mondjuk magát sem értette miért mentette meg mindig, hiszen Naito mindig kifejezte az utálatát vele szemben. Nem volt olyan nap ,hogy nem
éreztette volna mennyire gyülőli, és mégis. Most nem tette ,sőt nyugodtan pihent meg itt ,mintha harc sem lett volna.
A fiú nem értette a nőket, és néha nem is akarta inkább. De most ő is úgy gondolta...Ideje ,hogy a papnőt védjék.
Eva hívása sikeres volt....a harcosok is megvoltak. Szóval a csatát mindenképpen ők nyerik...vagyis elvilekben igy kell lennie.
De a rituálé nem lett befejezve, hiszen közbe avatkoztak Lillith emberei.
Kyo-ban felemelkedett a papnő arca mikor meglátta az ellenségét, és annak az arcát mikor előszőr találkoztak.
Csak most kezdte érezni, hogy az első emberek,  maréknyi próféták és istenek milyen gonoszak is ha a kicsinyes bosszújukról van szó. Milyen lesszire hajlandóak elmenni ...és mennyit adnak érte.
- Hol van Melody ? - mocorgott meg váratlanul Naito mire a fiú észbe kapott s ismételten az utat nézte amelyen lassan haladtak.
- Búcsúzik... - motyogta halkan a fiú és a lány most előszőr vett ki szomorú csengést a hangjából.
- Szerinted mi is búcsúzhatunk ?  - kérdezte váratlanul halvány ,szinte megadó mosolyal.
- Szeretnél búcsúzni ?- kérdezett vissza feszült vigyorral a srác az első rökkönyödés után.
- Egyszer úgyis el kell kezdeni. - sóhajtott fel.
- Naito..... ne most kezd el, mi ,nem fogunk búcsúzkodni. Most nem. - közölte a fiú mire a lány felpillantott lepetten.
Az idő allatt ahogyan megsimerte egyre jobban megkedvelte. De félt a végkifejlettől és megijedt eme érzéstől. Túl sok embert vesztett el az évek alatt és nem akart újabbat és újabbat. Ezért volt nehéz Hime-vel is annak idején. Szóval ,ahogyan megkedvelte a srácot egyre undokabb és bunkóbb lett vele. Pont ellekezőjét tette amit a szíve diktált de ez idáig sosem bánta meg. Ám most......most örül ,hogy így vannak.
- Siessünk, vessünk véget a harcoknak.

- Reijo...Reijo-chan.. - fogta a lány  a kezét s ráborult a szürkés színű testre. Melette egy lila hajú szinte megfagyva nézte végig a jelenetett s már vagy 10 perce nem volt teljesen magánál ,cak meredten bámult előre. Térde megsérült egyik füle eltört, vagyis a porc ami benne volt. Karja kicsit vérzett de mégsem ez érdekelte.
Az ahogyan látta mégjobban szenvedni egyik társát megrémisztette.
- Lillith...nem tehette ezt...- motyogta végül maga elé de választ nem kapott.- Lillith és Eva harca nem lehet ez!
A sós könnyek hirtelen kihullotak a helyükről, ahogyan a négy elemet rányító lánynál is egy ideje.
- Reijoh..néz rám.. - kérlelte s a 100. kérlelésnl végre teljesitette az óhaját a szürkés hajú lány.
Zöld szemeit rámeresztette ,halvány mosoly jelent meg sápadt ,lila foltokkal teli arcán. Ahogyan ajkait kicsit kinyitotta vér bugyogott fel köhögött fel még egy kevesett is ,majd jobban lett.
- Reijoh.. - dadogta Melody aki ez idő alatt annyira megszerette a harcost.
Mindig is bánta ,hogy ilyen kevés idejük volt ,hogy ellenségek voltak. Ő is szeretett volna úgy viselkedni ,mint Abel vagy Butterfly ,de nem tehette.
Valami belülről nem engedte, és amikor megtudta ki az ellenségük teljesen lemerült lelkileg.
Kieru...Kyoto-senpai fia lenne Lillith régóta várt megváltó gyermeke ?
Annyira hihetetlen volt számára de amikor nemrég látta ,rájött az nem az a Kieru volt akit ismert.
Ezért nem is rá figyelt, hanem Yuu-t próbálta segíteni ,de a lány is eltávolodott tőle ,mégha nem saját akaratából is.
Ilyenkor egy magányos lélek mit tesz ? Főleg egy olyan aki mindig is emberek között volt?
Hát keress egy másik úgyan ilyen lelket. Melody ezt Reijoh-ban találta meg, és nem zavarta a lány kényes megszólalásai, apró bunkóságai.
Yuu-tól már megtanulta ,hogy az ilyenek védekezések.....
És most mégis itt van, melett kicsit vérfoltos a zöld gyönyörű fű. A vihar bár még mindig erős volt ,mégis a napkezdet elő bujni.
És mégis búcsúznia kellett...vagyis ezt hitte, ez volt a legnagyob félelme.
- Reijoh-san...
- Ne sírj Melody... - kezdte halkan a harcos halvány mosolyal mire az említett felkapta a fejét lepetten - Örültem ,hogy megismertelek,és legyen bármilyen kimenetelű a csata, engem már nem tágit el.
- Rei..-san
- Nézd csak.. - nevetett fel ,de hangjában volt valami keserű mulatság - Lillith vigyázz rám... - nevetett.- és most mégis megyek... csupa szent szar....
- Ne mondj ilyet ...kérlek
-Örültem ,hogy ismertelek. - hunyta le a szemeit és elmosolyodott ,mire Melody sírva felkiáltott s ráborult.
Subete megmozdult volna előre ,mikor a nyirkos fűvön megcsusszant melette egy pár láb. A különleges lány felé kapta a tekintetétt.
A fiú nézte ezt a szenvedő,mély tekintetett ,melytől megengedett magánakegy szomorkásabb fancsali képet.
Leguggolt mellé s a vállaira tette a kezét, de tekintette Reijoh-t fürkészte.
- Ne aggódj. Nem halt meg ez a liba sok mindent túl él. - kezdte el mire a lilás bolintot .
- Igen érzem. Csak elaludt.
- Pontosan...
- De Kibo-san... - pillantott rá aggodalmasan mire az elvigyorodott zavartan.
- Szóval észrevetted....
- Pontosan...nem érzem egy jó ideje Dante-san-t.
- Úgy néz ki nem mindegyikünk volt ilyen szerencsés....
- Kibo-san....
A fiú leült a fűbe s elmosolyodott sóhajtva. Igenis bántotta a dolog ,de nem mutatta ki.
- A harcokban mindig előfordul az ilyesmi...számitottunk rá.
- De miért ?
- Lillth-ért...
- Hazugság! Hiszen ő em véd minket! - kiáltotta el magát Subete mire a fiú ránézett szigorúan. A lány lesütötte a szemeit. - Bocsánat... De mindegy..a harcot elvesztettük Eva nyert.
- Még nem biztos...
- Tessék ?
- A papunk még a tekercsel előre tart...
- De...
- Állj fel...jobb ha mi is oda megyünk... - állt fel Kibo majd előre sétált. -Megbocsátasz... - szólt Melody-nak aki picit hátrahökölt ,s bólintott.
Kibo a kezei közé vette Reijoh hideg testét s nézte, majd elvigyorodott és rázni kezdte.
- KELJ FEL !
- KIBO-SAN! - kiáltott fel egyszerre a másik két lány ,majd rögtön abba hagyták ahogyan a sebesült fejen vágta a támadót.
- Tudtam....
- Seggfej...
- Maradj ébren, hogy megtudjuk a végkifejletett....
- Elbuktam Kibo... - sóhajtott őszintén a lány miközben vitte a fiú s az halványan elmosolyodott.
- Ne mondj ilyet Reijoh...ügyes voltál. - jelentette ki s bár válasz nem jött békésen mentek tovább.
Subete és Melody követte őket....érdekes döbbenettel az arcukon.