28.rész - Jinsei....

- Egyszer régen azt mondtad minket sosem választhat el senki.... soha nem lehetünk egymás ellen. Megfogadtuk...

[ A nap kellemesen köszöntött Angliára, azonban nem mindenkinek volt ez ilyen egyszerű.
A piacon egy férfi üldözött egy madarat amely állandóan megfertőzte csörével a gyümölcseit. Sosem hagyott neki nyugtot és ez zavarta.
Most is kikelve magából rontott neki szegény állatnak ,végig kergetve a közeli helyeken.
Csakhogy ilyenkor sosem figyelt a standjára. Bár igaza volt ,hiszen sosem lopott onnan még senki, szerették a férfit és mivel nem volt túl drága sem senki nem gondolt ilyenre. Vagyis,... majdnem.
Egy barna rövid hajú kislány a felemelt szoknyájába rejtett pár almát és banánt ,majd észrevétlen sodrodótt az emberek között végig egyenesen egy szűk folyosóig.
Onnan az ételt amelyet mot szerzet berakta kis kosárkjába s mint aki jól végezte a dolgát indult volna tovább mikor váratlanul valaki elkapta a karját.
- Nahát gyermekem... mutasd csak mid van ? Honnan szerezted ? Megmutatod a blokkot ? - sorolta a dolgokat a férfi aki itten a piacon amolyan őr volt. A kérdéseiből a kislány rögtön tudta lebukott előtte. De erre az ételre szűkségük volt...nem csak neki...másnak is.
Fejét lehajtva meredt előre szégyenletes bűnét megbánva. A férfi komolyan megvakara a fejét ,majd tovább beszélt.
- Hol vannak a szüleid?
~Lankad a figyelmed...~
Godolta a lány s váratlanul hason rúgta a férfit aki emiatt öszegörnyedt hirtelen. Bár a kislány után kapott hirtelen ,az már messze volt.
Gyorsan szaladt hiszen az ilyen dolgokat ,az üldőzést már megszokta. Csak futott előre és előre.
Apró könnye hagyták el tekintetétt de ezeket gyorsan letörölte ,hiszen testvérének ő mina volt. Sosem vállhattak szét és adhatták fel.
Lassan a lépései csendesebbek lettek ahogyan elért egy raktár féleséget, felment apránként szedve a fokokat a lépcsőn ,majd bement az ódon
és elhagyatott ajtón. A vas ajtót ami már nyikorgott kicsit ,félretolta ,aztán becsukta maga mögött.
A lámpa éget ,de jobbra balra mozgot a búra nélkül a szabad égő. Néha ők is így érezték magukat. Egy szabad égő minden kötöttségek nélkül, ez jó is volt és rossz is.
A lányka tovább sétált egy kis szönyeghez ,majd eligazgatta sárga szoknyáját ami már picit piszkos volt és leült rá. Egy tányéra kipakolta a gyümölcsöket melyeket most szerzett. Ekkor kis hang csapta meg a fülét melyre felemelte a fejét.
A testvére jött be és ült le mellé úgyan úgy ,de rajta tiszta rózsaszí ruha volt.
- Deee finomak!  - mosolyodott nagyban el ahogyan elemelt egy almát s jóizűen beleharapot. Aztán rágcsálás közben szemrehányóan pillantott tesójára.
- Most meg mivan ? - tette az a csipőjére a kezét eligazgattva rövid barna haját.
- Direkt megkértelek ,hogy ne piszkold ősze a ruhádat...most mostam ki Natsu - jelentette ki elforditva a fejét a hosszú barna hajú lány.
- Jaj már...ne parancsolgass Hikari. - dölt hátra elgondolkodva Natsu ,kezeit a feje alá emelve. - Nem mehetünk arra a piacr többet...
- Hogy-hogy ? Észrevettek ?
- Igen...sajnos...lankad a figyelmem. - sóhajtott a lány oldalra dölve.
Ekkor váratlanul tesója fölé hajolt és nagy mosolyal faggatni kezdte.
- Tán valami fiúúúú van a dologban ?
- MICSODA ? Hagyjááál már Hikari! Még csak 6 évesek vagyunk...
- Neem baj... it az idő Natsu... én főzök és takaritok ,te szerzed az ételt...kész nők vagyunk...
- Igen csakogy nekem a procim nagyobb mint a tied...- vigyorodott el.
- Naaaa, ne mondj ilyet! Most megsértödtem.... - fordult el Hikari durcásan.
- De jó nekem. - vigyorodott el sóhajtva megkönyebbülten Natsu, mire Hikari ránézett majd vissza sértödőtten.
Ekkor a másik lány felpattant megrántotta testvére hosszú haját és ledöntve csikizni kezdte.
- NEEE NATSU!! - nevetett a lány.
- Sajnálom ,most nem menekülsz....]

- Úristen... -  szólalt fel Gigi miközben Chibi visszahúzta Lumiere-t.
- Úgyan úgy néznek ki... - jegyezte meg Wendy majd a srácra pillantott.
Reita csak ledőbenve nézte a lányt aki úgyan úgy nézett ki mint a barátja...de mégssem ő volt.
Érezte... valami furcsa aura erejében...de érezte.

[ - Futás! - kiáltotta Natsu ahogyan mindketten a fekete ruhába ugráltak tetőkön.
- Értettem. - jelentette ki Hikari de ekkor valami megragadta a fenekéig leérő haját s visszarántotta , az csak sikoltott egyet.
- Francba... - morgot a másik lány s vissza fordult  - Kouhane Wameku! - kiáltotta el magát s ekkor a mutáns ami megragadta testvérét elpusztult.
Lassa odaugrott majd felsegítette.
- Sajnálom...
- Semmi... még nem szoktuk meg,... ez normális...
~ Igen még nem soktuk meg... hiszen csak pár napja tudunk az erőnkről...és egyedül maradtunk...~
Hajtotta le a fejét Hikari ,majd tovább ment. A testvére követte szorosan.
- De szerintem a hosszú hajad hátráltat...
- Neem vágatom le! - szögezte le Hikari - anyunak is ilyen volt.
Natsu elfordtotta szomorúan a fejét ahogyan erre gondolt. Igen... Hikari mindig is jobban hasonlitott mindenben az anyjukra, s bár ő maga is külsőleg hiszen szinte ikrek voltak , belsőleg főleg az apjukra hasonlított. És ez mindig elszomorította.
Annnyira szerette a szüleit...és ők meghaltak. Elmentek egyszer ,egy szomorú napon még régen.
Azóta Natsu sosem sírt...ahogyan Hikari sem ,de ő máshogyan dolgozta fel. Csa egymásra számithattak és ez volt a legfontosabb.
Ahogyan futottak váratanul a tetőből kirobbant egy kéz ami elkapta Natsu lábát s lehúzta.
- Natsu! - kiáltott a testvére s ijedten tána kapott. De már nem érte el . A lány eltűnt.
Pár napra rá Hikari most szüleik halála óta végig sírta az estéket a nappalokat ,teljes roncs lett hiszen sehol nem találta Natsu-t.
Váratlanul a kisszekrényen egy ollót pillantott meg s egy könnyed mozdulattal magához vette. Egy ideig csak nézte ,majd erőt véve magán idulatosan rontott magára.
A tincsek csak húllotak le a földre ahogyan Hikari könnyei is. Azonban mindegyik tincs elvesztés olyan volt ,mint azok az fájdalmak melyeket most eldobott magától.
Natsu azt mondta útban lesz még a húga hosszú haja....hát az megvált tőle.
Egy pillanat alatt átalakíotta ,míg olyan nem lett mint ami Natsu-é volt. Így érezte ,hogy vele van, és sosem hagyja el.]

- Ez meg ki ? - nézett rá Mandy.
Kira csak elnézett a távolba egy ismerős fejet keresve.
Váratlanul megpillantotta ,majd előkapta a fegyverét egy vigyorral.
- Kezdődik a háború...- s ezzel neki is rontott a srácnak.
- Reita! -kiáltott Chibi váratlanul s ekkor a srác elő kapta a fegyverétmég pont időben. A pengék találkoztak s egymás hangját hallaták. Ekkor mindegyik lány végig nézett az ellenkező csoporton ,majd kiválasztott magának valakit s azzal kezdett harcolni.
A két lány csak remegő testel és nagy szemekkel nézte egymást végigmérve. Ennyi év telt el ,hogy azt hitték a másik hallot.
Úgyan úgy néztek ki...és Natsu érezte Hikari csak miatta vált meg  hajától ennyire.
Ellenségek...ellenségek ,ennyi év útán így kellet találkoziuk ? De nem...most nem adhatták fel.
Váratlanul mindkettő idegesen felpattant és egymásnak rontott. Már mindenki harcolt azonban ahogyan ezek ketten egymásnak estek ,mindenki rájuk pllantott néha majd egyre többet. Végül mindkettő megadta az utolsó csapást.
A két lány vérző sebekkel állt egymásnak hátatt ,majd váratlanul összecsuklottak és a földre zuhantak. Ekkor jelent meg a két fiú akik csak egymásra néztek.
Eddig sem harcoltak egymás ellen komolyan ,de mostmár végkép nem fognak. Felemelték a lányokat ,majd mindkettő a saját irányába lódult.
A többiek csak néztek. Wendy elugrott ellenfele támadása elől miközben Reita-ra kiáltott.
- Hova mész?!
- Én nem harcolok többet most. Semmi értelme...
- REITA! - kiáltotta de az csak eltűnt.
- Ráám figyelj piszkafa... - rúgta gyomron váratlanul Gabi.