17.rész - Callisto  története

Angliában születtem.
Nagyszüleimnél laktam ,ők is neveltek ,hisz szüleim elhagytak kicsinek. Most azonban nekem mára ,csak a húgom maradt ,akiért bármit megtennék.
Szó szerint bármit.
Hamar rájöttem ,hogy más vagyok. Mikor az óvodában sosem barátkoztak velem, amikor a kisfiúktól megvédtem a húgomat s valami elvette az eszemet hirtelen.
Az álmok amik mindig kiértettek. Késöbb rájöttem ez a valóság főleg mikor nem csak elvekben mutatkozott ez meg ,hanem gyakorlatban is.
Egyik napról a másikra füleim nőttek és farkam. Nagyszüleim nagyon megijdetek , s végig az istent kérték ,miért adott nekem ilyen átkot.
Ezután már iskolába sem jártam ,s a nagyszüleimet is elhagytam ,nehogy bajuk essék. Csak a húgomat láttogattam.
Ő volt az egyetlen aki megértett. Sokáig nem tudtam miért ,de egy nap erre is fény derült.
Megértett...mert olyan volt ,mint én. Ám furcsáltam ezt ,hiszen voltak barátai és élet vidám lányka volt. Sosem volt baja az emberekkel ,nem úgy ,mint nekem.
Az éjszaka folyamán kimentetem nagyszüleim karmai közül ,nehogy bajja essék. Nem minth a bántottak volna minket valaha is, de hát túlságosan katolikus családunk volt. Mindig vidáman keltettem reggelente s készitettem neki a reggelit ,ebédet. Éjszaka meg mi voltunk azok akik megvédték a várost. Meggyőztem a húgom ,hogy iskolába járunk nappal ,éjszaka meg vadászunk nehogy valaki gyanút fogjon. Na meg szerettem volna ha tanul.  Sokszor mosolyogtam....
Tény ,nem mindig használtam szabályosan a képpeségeimet ,de nekünk is megkellet élnünk ,na meg úgy gondoltam kárpotoljuk a várost azzal ,ha éjszaka nem nyirják ki őket. De még igyis ,sosem léptem át egy bizonyos határt. Egészen 1 évvel ezelőttig. A mutánsok megsokszorodtak, s bár mi harcoltunk ellenük kevésnek bizonyultunk.
Ekkor halotunk híreket ,hogy Tokyo-ban most vetettek a Mew-k véget az Űrmanók felkelésének.
- Mew-k ? Lio...akkor mi is Mew-k vagyunk ? - pillantott rám reggeli közben a húgom.
- Ne néz sok tv-t...egészségtele. - kapcsoltam ki. Nem is tudtam miért ,talán féltem, ám a mondatok gyökeret vetettek a fejemben. Tudtam kik voltak ellenünk.

Sőtét volt ,mint máskor senki nem gondolta volna hogy most az életemben egy foduló pont áll be.
A lámpák rendesen müködtek ,nagy hatássu energiának nem volt nyoma ,így értetlenül tekintettem előre. Pedig biztosra tudtam valami nem volt rendben.
Túl nagy csend volt. Sokan mondták volna ,hogy képzelődőm, de tudom nem.
Mindig az éjszakában éltem ,így nem volt furcsa hogy meg tudtam különböztetni egy nyugodt csendes várost a zajáról egy rosszt sejtő halk városról.
És most az útobbi volt. Talán pont emiatt hagytam akkor otthon a húgom. Féltettem.
Leugrottam a lámpaoszlopról s lassan mentem az úton. Senki nem jött ,még egy eltévedt kocsi sem.
Lépéseimet gyorsitaní kezdtem ,mikor éreztem valaki követ. Pillantásaim hátra figyeltek ,miközben fejem előre volt szegezve, ám még igy sem láttam semmit.
Aztán megtorpantam s megállt az ütőér is bennem. Sok mutánsal harcoltam...de ilyet még sosem láttam ami előttem állt.
- Lám lám....egy Londoni Mew. - hallodtam azt a hangot amitől azóta is feláll a ször a hátamon.  Nem fordultam meg a mután miatt ,de tekintetemel kerestem a hang viselőjét. S lám meg is találtam hamar.
A levegőben álldogált ,látszott rajta valahogy nem fogott a gravitáció. Elvigyorodtam...
- Egy űrmanó..
- Látom a hírem megelőzőtt... - szállt le elém. Gúnyos vigyorától rosszul voltam.
- Szóval tietek, ez a sok dög! - morogtam felé.
- Szépek nemigaz!...de most nem ezért kerestelek fel.
- Kerestél ? - meglepödtem - mit akarsz ? - rivaltam rá.
- Alkut akarok kötni. Harcolj az oldalamon a többiek ellen. Nagyone erős vagy...ilyen harcos kell, akinek nincs vesztenivalója.
Csak egy nagyott mosolygtam ezen. Nekem volt vesztenivalóm, a legfontosabb a világon s ekkor jöttem rá valamire.Csak rám várt...tudtam.
- Csapda.. - motyogtam elcskló hangon ,miközben aggodóan körbenéztem.
- Fantasztikus! - mondta röhögve majd eltünt ,a mögöttem lévő mutáns meg felém csapott.
- LIO!! - hallotam egy kiáltást s megfordultam nagy szemekkel. Pánik lett rajtam úrá. A karmai már előttem voltak ,mikor megfordultam lehunytam a szemeimet s vártam.
Aztán mikor semmi nem történ talán 1 percen belül kinyitottam szemeimet, s amit láttam még rosszabb volt.
- NEE! - kiáltottam s a karjaimba zártam őt.
- Lio... - mosolyodott el a húgom. - Harcolj! Mindig ...harcolj jól... - motyogta felém majd elvesztette az eszméletétt.
Tudom ,akkor kiborultam ,hogy meghalt ,de megnézve ,hallotam ,hogy lassan még lélegzik. Nagyon megkönnyebültem...egyenlőre.
Ahogy végignéztem a sebén tudtam ,ha nem kap ellátást belehal. A vér már az én lábaimat is elérte. Az ő vére...
Rosszúl voltam ,az egész testem remeget. Ekkor megjelent melelttem ismételten a dőg.
- Ajánlatom él. Én megudom gyógyitani a húgod...emberi gépek rajta már nem segitenének...azonban ,el kell fogadnod az alkumat. - mondta felém.
- FÉREG! - kiáltottam felé csapva ,de elugrott könnyedén. Én meg a húgom miatt nem mozdultam.
Lassan leunytam a szemeimet, a fejemben végigjátszottam minden eshetőséget....de egy jó dolgot nem találtam.- Rendben. Elfogadom.
Feleltem. Innentől kezdve gyülőlőm magamat. Harcolok a húgom életéért aki most is Areks kezében van . Igen ekkor ismertem meg ezt a férget.
Nem számit nekem ha meghalok ,csak ő legyen biztonságban. Lelkem mélyén idáig hittem ,lesz valaki aki képes lesz erre.  S úgy tünik meg találtam.

Lassan nyiladozik a lányka szemei. Kis csipáit félre sepri ,majd kábultan tekint a előtte lévő lányra.
- Hol vagyok ?
- Nálam Roxana. - felelte ,miközben a borogatást kicserélte a lány homlokán.- Miért voltál Róka testben ?
- Nem tudom... - próbált   a lány mozogni de nyöszörögni kezdett fájdalmában.
- Ne mozogj...bekötöztem a  sebeidet ,de pihened kell. - állt fel a lány . - Ki tette ezt veled ?
- Valami furcsa mew....nem is tudom.. - kezdte el.
- Pihenges, és húzd meg magad. Pár napig nálam maradsz. - ment ki a szobából a lány.
- Köszönöm....Callisto.. - motyogta Roxana majd megfordult s a párnába temette az arcát.
Callisto kint rátámaszkodott a konyhapultra. Rosszúl érezte magát ,szíve meg egyre jobban kezdett el verni.
Úgy érezte szininfarktust fog kapni ,persze tudta ez nem történik meg ,csak úgy érezte.
Amiko a lábai előtt hevert Roxana vérben , arra emlékeztette ami a húgával történt.
Kezeit ökölbe szóritotta ,fogait vicsorgatta ,majd elengedte magát ,s ismét a lelketlen álarc mögé bújt.