1. rész - Tokumori Namida


Mit mondhatnék.
Tokyo-ban születtem ,még mindig itt élek.
Természetesen a családommal. Van egy nővérem aki kezd a modelkedés világában egyre híresebb lenni. Talán ez öröklödött. Az anyám már régóta híres model ,mondhatni világhírü. Az apám?
Orvosi szakon tanult ,de az ügyvédi állás sem áll messze tőle.
Igen ,most mindenki azt hiszi ,tökéletes családom van és jól élek.
Állandóan azt hallom ,hogy "milyen szép kislány", "milyen okos kislány",s mégis sosem mosolyog, hogy lehet ez ? Hisz mindene megvan! Tökéletes az élete! TÖKÉLETES
Most is ezek a szavak csengenek  fülemben.
" Tökéletes"
Nincs igazuk. A pénz nem minden. De sokan ezt nem értik meg, na meg abban sincs igazuk ,hogy nem mosolygok. Szinte állandóan mosoly van fehér arcomon. Talán túlságosan is sokszor.

Most is ezen gondolkodom ,miközben az aútóban ülök. Szemeim a tájat pásztázák ,ami apukámat már régen kikésztette.
- Nami....- Hallom kicsit éles hangját.
Fejem rögtön felé forditom meglepetten.
- Tudom ,hogy izgulsz az iskola miatt. De ne aggódj! Anyád és én is ide jártunk. Mellesleg a nővéred is. Semmi gond nem lesz. Hiszen a nagy vizsgát letetted és nagyon örülnek neked.- Ahogy mondta , megnyugtatott. Nagyon szerettem az apámat. Bár nekem mondta ezeket csak a kocsi kormányát forgatta , kifele az útat bámulta és közben hol gázt adott hol a kuplumgott állitogatta. Rápilantottam, s arcomon éreztem ahogy egy kis mosoly jelent meg.
- Nem izgulok. Tudom ,hogy jó hely.- válaszoltam halkan ,bár fülentettem egy kicsit. Mondjuk nem izgultam ,hanem féltem.
- Büszkék vagyunk rád Namida... - helyeselte s mikor elértünk egy piros lámpához megsimizte a fejem búbját. Rám nézett s mosolygot. Igen most azt éreztem ,hogy talán tényleg tökéletes a családom , legalábbis ezen része.
Aztán talán akaratlanul is de arcom ismét az üveg felé forsult. Tekintettem meg elveszett ismételten a tájban.

Halk kopogássok halladtszódtak a kocsi tetején. Felnéztem ,bár tudtam belülről semmit sem fogok látni.
- Esik az eső...- kezdte el apám ,mikor észrevette ,hogy felnézek.
- Nem esik. Szakad....
Ahogyan beknyarodtunk a sarkon rögtön az iskola elé értünk. Kinéztem ,kicsit félelmetesnek hatott s a torkomban is ezt éreztem. Mintha valami csomó képzödött volna. Olyan csomó amit sehogysem tudtam kikötni.
A motor leállt. Nem önszántából ,hanem direkt. Bár inkább kivántam volna ,hogy bár saját lelke lenne s messzebrbe vinne. akárhova ,csak messzebb.
- Használd az esernyőt, érted jövök délután.- szólt útánam apa miközben lenyomtam a kilincset s kiszáltam az autóból. Új fajta volt. Nem sportkocsi, azzal ő mit is kezdhetne.
- Majd hazamegyek egyedül ,figyeltem az útat.. - szólaltam meg.
- De Nami...
- Nem vagyok pici apa. - folytattam miközben elengedtem egy mosolyt. Apán ezt viszonozta majd belöktem az ajtót s ő gyorsan elhajtott.
Néztem útána még egy kicsit, egyáltalán nem zavart ,hogy elázom. Sőt szerettem az esőt ,mert jobban tudtam gondolkodni benne. Hajam most arcomba lapult ,kicsit kiegyenesedett ,majd éreztem ahogy a ruhám is ázni kezdett ,így jobbnak ondoltam ,ha beljebb megyek.
Éppen indultam ,mikor hatalmas nyikorgással egy sárga busz rontott be az iskola területére.
Nyomodtan leparkolta a nagy kocsit, majd kicsapta az ajtajait, ahonnan a diáksereg gyorsan özönlöttek le. Senkit nem ismertem s ők sem engem. Igazából senki nem törödött velem, csak elmentek mellettem . Jópáran lökdösték a vállamat ,de megtartottam az egyensúlyomat. Váratlanul egy szúró érzés jelent meg a vállamban ,s lassan összeszoritottam a fogaimat s összehúztam a szemem. Csak útána vettem észre ,hogy egy diákfiú csontos vállával erőből nekem jött.
De semmi gond  gondoltam megrázva a fejemet ,azonban mikor magam mellett hatalmas vhogásokat hallottam kiakadtam.
- Nézzétek csak... biztos új lány..- mutattott egy lány csapat rám.
Egy pillanat alatt magamra néztem s rájöttem miért nevettek engem ki. A busz amilyen gyorsan beparkolt az esős ,sáros vízzet mind az uniformomra locsolta.
~ Ilyen nincs...~ gondoltam ,miközben elkezdtem a szoknyámat igazgatni. Nem figyeltem a lányokra ,hiszen gyorsan elmentek ,befutottak az iskola halába. Ami érthető volt a ránk zúdúló eső miatt.
- Ne foglalkoz velük... - hallottam egy morcos mély hangot ,miközben észrevettem már nem esik a fejemre se semilyen részemre eső cseppei.
- Nem foglalkoztam... - hallotam magam ,hogy milyen gorombán válaszoltam s még mindig a szoknyámal voltam elfoglalva. Azt hittem megsértödik s elmegy ,de nem így volt. Talán ennek örülhettem volna is ,hiszen nem akartam volna megbántani. Váratlanul azonban felpillantottam mert füleimel észrevettem, hogy kacag.
- Új lány vagy ,mi ?
- Igen.. - pillantottam fel rá ,majd lepödöten. Vagyis gondolom ,mert csak mégjobban elvigyorodott mikor észrevette az arcomat.
- Máris megtetszettem... ? - vigyorgot. Igazából nyugodt lány vagyok ,de nem szerettem ha a játszadoznak velem . Vagyis sokszor még azért sem szoktam szólni ,de ez a fiú már most valahogy kihozott a sodromból.
- Ennyire hiszel benne ? Ki kell ábránditsalak ,hogy nem .
Azt hittem váratlanul elmegy mellettem s ismét a nagy eső zudul rám ,de nem ezt tette, csak vigyorgot ,mint egy zöld alma még mindig. Nem értettem mi ilyen vicces. Sőt egyre jobban kezdtem kellemetlenül érezni magam.
- Valami van rajtam ?
- Igen... - kezdte mire ekezdtem örült módjára a ruhámt birizgálni - A ruhád...
Megtorpantam ,s összevont szemöldökel rá néztem. Vigyorogtam ,akaratlanul is.
- Aham...vicces.
- Úgye. Na gyere ,mert különben elkésel már az első napodon.
Ahogy kijelentette máris elindult. Én meg követtem de szinte futnom kellett ,mert olyan nagyokat lépet. Hát igen ,magas volt.

Aznap sok dologban segített nekem. Sok mindent megmutatott az iskolában , sikerült hála neki beileszkednem ,legalábbis azt hittem. Egész nap olyan mosoly vagy éppen vigyor volt az arcomon ,ami sok embert meglepett volna. Mert otthon meszokták ,hogy nyugodt lány vagyok és türelmes. És valóban ilyen vagyok ,de ez a fiú  kihozott belőlem valami mást, valamit ami mélyen elvolt rejtve. Ahogy gúnyolodott velem és én viszonoztam , vicces volt. Sosem vettük valahogy komolyan a másik szavait, tudtok ,hogy ezek csak játékok, egy vicc ami nagyon jól ment.Jól éreztem magam.
Ám sajnos ez csak egy hónapig tartott. A jegyeimel nem volt baj ,otthon meg mindenki örült ,de nem csak emiatt hanem azért is ,mert mindig ugráltam boldogan. Most vissza gondolva tényleg nagyon jól éreztem magam.

Egy hónap telt el. Az iskola szinte már üres volt ,mert mindenki haza felé tartott. Egy bolond sem volt aki maradt volna délután. Na jó....csak én ,meg még páran de azokat sem láttam sehol. Igazából ezen a napon + órám volt ,amit anyuék nagyon fontosnak tartottak.
Lassan andalogtam fel a lépcsőfokokon. Sok volt belőle de most nem zavart. Már kicsit rosszul érintett hogy egy árva lélekkel sem találkoztam ,de hát istenem.
Ahogy felértem az emeletre magamal szemben találtam egy nagy ablakot. Imádtam ,hogy öszintén feleljek erre. Gyönyörű volt ,amikor ott állt vagy ült az ember s kinézett rajta ,mert az iskola kertjére lehetett látni. Főleg akkor volt szép amikor tavaszal a cseresznye fa virágát hullajtotta.
De persze most nem volt az hiszen csak egy hónap telt el. Ősz volt mégpedig hideg ősz.
- Tudtam ,hogy idejösz...- Hallotam valakinek a hangját ,mikor felértem az utolsó lépcsőfokon is. Megtorpantam ,s ahogy észrevettem a hang viselőjét elmosolyodtam.
- Hogy-hogy erre vagy ? Azt hittem már hazamentél...- kezdtem el ,miközben ismét megindultam s mikor az ablakhoz értem ,megigazgatva a szoknyámat vele szembe foglaltam helyet. Ismét elvigyorodott ,ezt nagyon szerettem . Csak meredten nézte a kinti tájat. Ismerős volt nekem ez, ezért lassan és félénken felé fordultam.
- Történt valami rossz?
- Mondhatni.. - kezdte el. Aztán lassan a tekintetétt végre rám mersztette. Most az egyszer volt az ,hogy nem láttam benne semmi mosolyt ,semmi vidámságot.
- Mi történt ? - ijedtem meg egy kicsit.
Csak egyet felkacagott ami miatt össze zavarodtam . Nem értettem mi van most. Láttam rajta ,hogy szomorú ,de közben mégis nevet.
Végre ismét rámnézett s abbahagyta a nevetést. Arca most komolyabbra váltott, s egy apró bandzsitással kisimitotta a szeméből a haját.
- El megyek...- kezdte el ,de én csak elvigyorogtam, majd mikor láttam ,hogy komolyan mondja fogalmam sincs milyen mimikát mutathattam ,de azt tudom hogy egyre szörnyübben éreztem magam.
- de...de..d.- dadogtam ám ,elmosolyodott s rá tette a számra a kezét.
- Ne csináld már. Mosolyogj. És sose add fel az álmaidat! - vigyorgott mint mindig ,majd megsimitotta az arcomat .- Nélkülem is van élet!
- Persze ,hogy van! - jelentettem ki ,bár nem így gondoltam.
Ahogy felcsaptam a szavaimat ,amilyen gyorsan s tűzzel ő rögtön nevetni kezdett. Ekkor láttam újra a szemében ,hogy jól mulat.
- Szeretem ,hogy szivod a vérem. - közelebb hajolt felém ,majd homlokát a homlokomhoz érintette. - Amit mondtam azt komolyan mondtam Namida....
- Tu..tudom.. - nyögdécseltem halkan magamból ki, aztán elmosolyodtam. - Köszönöm.... Rimudo....
Ezután már fogalmam sincs mi történt. Magamnál voltam s közben mégsem. Azt tudom ,hogy pár percig még ültünk ,aztán a kezembe rakott valamit s felállt. Csak a hosszú lábait láttam magam előtt. Biztos sokkot kaphattam. Majd eltünt. Nem tudom meddig ülltem még ott, fogalmam sem volt akkor az idő fogalmáról. Mikor lehorgasztott fejjel hazaértem , sem volt jobb.
- Telefonáltak hogy nem mentél be az órára! - támadott rám az anyám ,miközben én felnéztem rá. A szemei csak úgy szikráztak. Most úgy éreztem bárcsak maradtam volna ott.
- Nem tudtam az időt.... - motyogtam s ez félig igaz is volt.
- Tokumori Namida! - kezdte el anyám ,s én hirtelen lehunytam a szemeim összehúzva a szemöldököm.
- Hagyd anya. .... Látod ,hogy nincs jól ,...- avatkozott közbe mégegy személy. Igen ő volt a nővérem.
Amint kinyitottam a szemeim észrevettem őt. Éppen összekötötte a vörös haját ,majd kecses mozdulataival és karjával megfogta anya vállát.
- Tudod ,hogy reggel sem volt jó szinben...
Anya erre csak egy nagyott sóhajtott ,majd bolintott egy halványat s eltávozott. Mégpedg a konyha felé.
Csak ketten maradtunk Aoi-val. Én mégis azt szerettem volna ha maradna anya. Ismét gyötört a lelkiismeret. Bolond voltam , ezt tudtam s magamat okoltam mindenért. Azért is ,hogy anya szomorú.
- Csak aggódott....nem tudta hová tüntél...
- Gondolom... -nyögtem ki bár nem akartam.
- Namida! - csattant fel a nővérem - anya igenis figyel rád is.
- Hol van apa ? - pillantottam rá.
- Dolgozik....körübelül 1 hónapig nem jön haza...
Ekkor anyura pillantottam már tudtam miért van iylen állapotban. Egy nagyot sóhajtottam ,majd egy mosolyt csaltam az arcomra.
- Megyek lepihenek ^^. aztán tanulgatok még...- kezdtem el, majd elmentem mellette.

Igen akkor úgy gondoltam semmi váratlan nem fog történi velem. Folytatom az életemet ,egy valami nélkül.
De rögösen megváltozott az alatt a hónap alatt mialatt apu nem volt itthon.
Amint beértem a szobámba az ajtónak döltem. Sírni vágytam de most az egyszer nem tudtam. Lassan belemélyesztettem kezemet a kabátomba s ekkor vettem észre hogy valami benne akadt. Kivettem s kinyitottam a tenyeremet. Egy medál volt benne ,amely egy kis selyemszalagon lógott.
Elöször nem értettem majd rájöttem ezt Rimudotól kaptam. Nem értettem miért, vagy milyen jelentése volt. Csak néztem a medált melynek gitár alakja volt.
Ekkor nem tudtam mennyire fontos lesz nekem. Mind a zene ,mind a nyakék.....
Sőt azt sem tudtam ,hogy a vágyaim valóra válnak.... mégpedig nem is sokára.